Szijj Ferenc: Agyag és kátrány

Szijj Ferenc az Agyag és kátrányban is megtartotta a költészetére jellemző leíró beszédmódot, amely gyakran hiányos, tagolatlan mondatokból építkezik. A kötet egyik fontos verse – amely magát a Leírás címet viseli – e leíró beszédmód lényegét az ismétlésességben jelöli ki; az ismételt leírások a dolog teljesebb megragadhatóságát eredményeznék, mely teljesség felől viszont észrevehető lenne valamifajta hiány is: „ahogy folyton újrakezdem, / újrakezdve folytatom, hogy végül előálljon / valami, ami hiánytalan, és így szelíden / rámutat az eleven élet hiányosságaira.” Ez persze felveti annak kérdését is, ami ott szerepel Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása és a Távozó fa köteteiben is: vajon egyre pontosabbá válnak-e a leírások a látvány minden egyes újabb rögzítésével. Erre reflektál a kötet alcíme, ugyanis a hiánytalan hiányosság alakzatává a fény válik, amellyel rögzít és amelyet rögzíteni szeretne a versek megszólalója: például a Három tárgy pontos leírásában nem maguk a tárgyak (a kanna, a kancsó és a konzervdoboz) a lényegesek, hanem az, ahogyan azok a felületükön képesek megmutatni a fény útját – ez által válhatnak a Szijj-féle leírás tulajdonképpeni tárgyaivá.

Az Agyag és kátrány recepciójában a „mikrovilág” visszatérő kifejezés, aminek jogosultságát már az Utazás című kötetnyitó vers is bizonyítja, hiszen benne a vasút környékének szikár rögzítését kapjuk. De ahogy azt Krusovszky Dénes megjegyzi, ezen túl is lendül a megszólaló egyrészt azért, mert egy haladó vonatban ülő utazó előtt is csak fel-felvillannak a környék képei, másrészt olyan értelemben is, hogy a kötet magát a látást teszi meg témájává. Az A tárgyak súlya ezért már a pályaudvar lyukkamerával való fényképezésének a folyamatát tárja elénk. A mikrovilág így kettős kiterjedésű, mert egyfelől magában foglalja a leírás tárgyául (vagy éppen okául) szolgáló környéket, másfelől pedig az érzékelő rögzítés módját is, amely magának a fényleírásnak feleltethető meg. E mikrovilág ugyanakkor gyakran emberen túliként, illetve az emberi és a nem emberi jegyek hibridjeként jelenik meg, hiszen a versek úgy rögzítenek, hogy mindig a szubjektumon túlra hivatkoznak. Ez a szubjektumon túli azonban nem a transzcendentális, hanem például a fényképezőgép lencséje vagy a fizikai törvényszerűségek. Az emberi agy mint az érzékelés központja és a megszólaló én racionális horgonya így más fénytörésbe kerül agyag és anyag viszonyában, mint Marno János Hideghullám című kötetében. Szijjnél ugyanis – Haklik Norbert találó kifejezésével élve – a versbeszéd „szellemképessé” válik: egyrészt úgy, ahogy magának a kötetnek a borítóját tizenhat ugyanolyan nézőpontú, egymásra vetített képből összeálló, homályos fotó alkotja. Másrészt érthető úgy is e kifejezés, hogy az én rögzítése csak kontúrokban érhető tetten a mikrovilágon belül.

A sötétség és a fény játéka az Agyag és kátrány egyik központi szervezőeleme, amelyre a ciklusok címei is utalnak (pl. Fényzaj; Agyagfény; Napfény). A kettő nincs egymás nélkül: ahogy a fény mindig magával hozza az árnyékot, úgy a világosság csak a sötétséggel kontrasztban tud megmutatkozni. E paradox viszonyt a Sötétség című vers rávetíti a megszólalóra is, és ezt az egyszerre széttartást és összefonódást fogalmazza meg a Folyékony sötét című záróvers: „Egymásra vetítem sorra a képeket, hogy szinte teljesen sötét legyen a kijelölt terület, csak részlet a tágabb zűrzavarból, ami a véletlen vonalakból, a változó árnyékokból és a megtört színekből pillanatról pillanatra összeadódik, és nem tudunk rámutatni.” Az egymásra vetítés egyszersmind a külső világ látványingereinek és a belső folyamatoknak a keverését is jelenti, egészen addig a pontig, ahol már magának a megszólalónak is elmosódnak a kontúrjai a fény–árnyék-játékban. Nem véletlen, hogy a kötetben a szürkeség válik az összefüggések egyik vezérmetaforájává, amely a látvány megfigyelésének fontosságát ellensúlyozza, mivel a versek a szürkeséget a világ szürkeségére, érdektelenségére is vonatkoztatják. A világhoz a megszólaló is hozzászürkül A szürkeség alatt tanúsága szerint: a lírai alany is monoton kezd működni, hozzáidomul a gépszerű környezetéhez, ezzel viszont sematizálja is a látottakat, amennyiben egyszerű bináris kategóriákban kezd gondolkodni („vonalkázni folyton egy milliméterpapíron, / ki ellenség és ki jótevő a hanyatlásban”).

A kötet felépítése pedig ugyanazon a széttartáson nyugszik, mint a fény és a sötét ellentéte: egyszerre fedezhető fel benne történetszerűség és a nem összefüggő pillanatképek egymás mellé helyezése révén létrehozott dioráma is. A befogadónak kell ezeket az eltérő sorozatokat összerendeznie, dinamikussá tennie, a – mint Győrffy Ákos megjegyzi – „képek előtt állni” tapasztalatából egy történetet összeállítania. Akárcsak Marno költészetében, az érzékelés az emlékezéssel szorosan együttműködik az Agyag és kátrány verseiben is. Valahányszor például a gyerekkor meghatározó ipari tájai kerülnek elő, kiterjesztett optikai tapasztalatformákként a látáson kívül a szaglás, illetve az ízlelés is szerepet kapnak. Viszont, mint arra pedig Herczeg Ákos hívja fel a figyelmet, a pillanatnyiság azt is feltételezi, hogy ugyanaz a látvány sohasem utánképezhető. Az említett borító szellemképessége is erre szolgál bizonyítékul. Hiába ugyanarról a tárgyról és ugyanabból a perspektívából készültek a képek, a fény mozgása és az alkotó helyzete mindig változást idéz elő. A tiszta kompozíció lehetetlensége ugyanúgy megmutatkozik ebben, mint a fény önmagában való rögzíthetetlensége, ami az Agyag és kátrány verseinek szürkezónáját képezi meg, valamint felelős a megszólaló szubjektivitás valamennyi feszültségéért is.