Király László: Amikor pipacsok voltatok

Az 1980-as években, a magányérzet súlyosbodásával Király Lászlóban egyre határozottabbá válik a költői „közösségi én” színrevitelének szándéka. A jelen töredékes létezéséből a költő nem valamiféle kozmikus, önszánó gyökértelenség felé menekül, hanem – egyik lehetőségként – a múlt épségébe, a költői világkép tartalmainak valamikori csorbítatlanságába, sértetlenségébe, közösségi emlékekbe kapaszkodik. A „visszapillantó tükör” szimbolikus alapképpé válik e kötet verseiben is, kiemeli, előrehozza-vetíti a múltba süllyedt élményvilágot. Elmúlt időszegmensek után nyúl, azokat az emlékképeket jeleníti meg, amelyeknek – az Amikor pipacsok voltatok borítóján olvassuk – „már alig van jelenvalósága a mai terekben és időkben”. A kor megélt és átélt közösségi valósága, a kisebbségi sors személyt és közösséget egyként sújtó hatalmi arroganciája táplálja benne a magára hagyatottság érzetét, hajszolja őt az elmúlt idők emlékeihez, alakjaihoz. Király emlékezete szinte számolhatatlanul hozza elő a múlt képeit: a bukaresti, hajnali villamosozásét, a párizsi Latin negyedét, irodalmi tanácskozások ironikusra festett, barokkosan burjánzó képekbe öltöztetett hangulatát, beszélgetések ikonikus mondatait. Csiki László úgy fogalmazza meg ezt az alkotáslélektani állapotot, hogy Király, a költő itt már önmagát mondja, meséli el a versekben, „azt a helyzetet vagy állapotot, melyben saját témái helyére kényszerül, önmaga tárgya és alanya lesz, ő lesz a minden – és ezt fájdalmasan, sőt szándéka ellenére teszi s viseli”. Király a közösségi emlékekben élő költőt teszi a vers tárgyává. Kísérletező kedve, színes formavilága is mind gyakrabban ölt testet a kulturális hagyományvilág motívumaiban, a közösségi emlékezet elbeszéléseiben. A töretlen kíváncsiság, a formaérzékenység az Amikor pipacsok voltatok álarcverseiben, az alakmáslírában, az én megsokszorosításában, a magánylíra fanyar-ironikus beszédmódjában, a versek szálkásra faragott alakzataiban, a formát bűvölő versjátékaiban új poétikai dimenziókat is képes megnyitni, láttatni. A kötetcímet adó verssor például már a könyv első versében kijelöli a teljes mű szemléleti irányát: Király a valahai világ, az egykori eszmei-baráti-költői csapat felé indul. De a tündökletes szépségű, szabadságra ébresztő kép egy dermesztő, jeges és a „lehetetlenség abszurditását” sugalló verscím alatt bújik meg: A kővadászok klubja. Egy elfelejtett, szétszéledt hadsereg, egy valamikori, részeire bomlott csapat, a sétalovaglók kisded seregének, a pipacsként ragyogó ifjúság kiábrándult, becsapott, szabadságvágyában megcsúfolt tagjainak önmagukra emlékező helye ez a virtuális klub. Király a fokozással drámai nyomatékot ad a vers alapképének. Az „amikor még pipacsok voltatok” a második szakaszban a „valaha” határozót kapja; a harmadikban a „még” kifejezés megerősíti a veszteségérzetet; a negyedik strófában a „de ti valaha” nyomatékosítja az egykori költőközösség világbirtokló elszántságát; s az ötödik szakaszban már figyelmeztetően csattan a felszólítás: „És emlékezzen: pipacsok voltatok, / S beszőttétek a nyári Európát”. A pipacs „értékszimbólummá” válik (Borcsa János).

Az Amikor pipacsok voltatok című kötetben, poétikai újdonságként – egyúttal a beszéd egyik lehetőségeként – tizennégy mozaikképben jelenik meg Al. Nyezvanov, „egy álmodott költő”, „az általam teremtett másik-én-poéta”, vallja Király. Ez az alteregó hűséges alakmásaként kíséri majd a költőt számos köteten át. Irodalmi előzményei között ott van például Baka István (Sztyepan Pehotnij), Esterházy Péter (Csokonai Lili), Parti Nagy Lajos (Sárbogárdi Jolán), Kovács András Ferenc (Lázáry René Sándor, Kavafisz, Asztrov – többek között), Bogdán László (Vaszilij Bogdanov, Ricardo Reis – többek között), Kálnoky László (Homálynoki Szaniszló) is. Nyezvanov (jelentése: név nélküli) lírai énje Király szerzői, tapasztalati énjének a szócsöve: ez a maszklíra, alakmáslíra, Király alteregója, heteronímája nem a költő játékos kedvének a teremtménye. Megjelenésére elfogadhatónak látszik az a magyarázat, mely szerint e műfajhoz a válságos élethelyzetbe jutott vagy sorsfordulóhoz érkezett szereplő, lírai alany fordul, hiszen Király önmaga minősíti fordulópontnak Nyezvanov megszületését. Feltételezve, hogy nélküle a lírája akár más irányt is vehetett volna, beleértve a csöndet is. Sok mindent mondathatott el ezzel a poétával, amiről a saját neve alatt egyetlen szót sem közölhetett volna. A költő személyiségének épsége már csak úgy garantálható, ha a lehetetlenségek abszurditásában is azt mondhatja, amit mondani akar, ha nem kényszerül önkorlátozásra, vagy épp elhallgatásra. Miközben – hiszi, s ez nyugalommal töltheti el – a poétikai álca nem lepleződik le. Félrevezetőek, megtévesztőek a Nyezvanov-versek címei is: bukolikus (Esti dal; Reggel; Csend; Ez a vad mező), a hétköznapi életre utaló, hangsúlyosan semmitmondó (Levél; A vendég), máskor a szerelem nosztalgikus vágyódását felidéző (Anna; Szonett; Tánya Szmirnovához; Töredék), esetleg a kulturális univerzum bejárását igénylő (Szergej Jeszenyin; Egy könyvnyomtató emlékére; Dante üldöző; Kafka naplója) címek alatt hol a fájdalom nyelvi dísztelenségében, hol reccsenő tőmondatokban, szikár, bölcsességi beszédmódban Nyezvanov arról ír, ami Király Lászlónak hiányzik: a szabadságról. A Kafka naplójában a világ mintha homorú lenne, értékvesztett, telve hiányokkal, s a „gyanakvásesztendő”, a „riadalomhónap”, „hallgatózásórák”, „látevalakipercek” elferdült grammatikája a mindenkori, benne a jelenkori „félelemidőszámítás” folytatólagosságának nyelvi megfelelője. A költő, maga vallja, szívéhez legközelebb álló, legkedvesebb könyvei Az elfelejtett hadsereg és az Amikor pipacsok voltatok címűek. „Máig sem értem, hogy 1978-ban és 1982-ben Romániában miként jelenhetett meg ez a két könyv. […] De ehhez hozzá kell fűznöm: aki nem élt itt és akkor, az – önhibáján kívül – sohasem értheti azt, ami velünk történt.”