Kondor Béla: Boldogságtöredék

Kondor Béla (1931–1972) negyvenéves, országosan ismert festő, grafikus, amikor első verseskötete, a Boldogságtöredék megjelenik, a második, a Jelet hagyni (1974) már halála után került kiadásra. Az írásos hagyaték gondozója, Győri János utóbb még két verseskötetet állít össze: az Írás a falont, amely az 1987-es Angyal a város felett összegyűjtött költemények kötetben ciklusként jelent meg, és a Másutt a béke (2001) címűt. Összes versét, prózai írásait és naplójegyzeteit a 2006-os Küszködni lettél közli. Ahogy képzőművészetének, költészetének is felemás volt a fogadtatása. Első kiállítását (1960) Pilinszky nyitotta meg, de Aradi Nóra három nap után úgy záratta be, hogy meg se nézte. Verseit meleg hangú ajánlással Nagy László közölte az Élet és Irodalomban: „Költő és festő: egy. [...] Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást.” A hivatalos irodalom értetlenséggel fogadta, a Boldogságtöredéket képzőművészete melléktermékének tekintette, s nehezményezte, hogy a Jelet hagyni nem mutatott fejlődést. Bár halványan fölsejlik néhány sorában Juhász Ferenc és Nagy László nyelvi fordulata, Pilinszky metafizikai érzékenysége, a teljességet versbe hívó József Attila, illetve versépítkezése rokonítható a kassáki avantgárdéval, nem kapcsolódik sem a nemzeti paradigmákhoz, sem a korabeli európai modernizmusokhoz. Értelmezői szerint költészete besorolhatatlan, a magyar irodalomban előzmények és folytatás nélküli, ennek ellenére képzőművészeti munkásságával (közel, talán) azonos értékű.

Nem tudjuk pontosan megragadni Kondor költői eszményét, mert a versek, bár ismert szimbólumokkal élnek, gyakran szándékoltan homályba burkolóznak, értelmezési bizonytalanságban maradnak. Nagy László szerint Kondor művészetének lényege az erkölcsi tartás és erő, amellyel az emberi létezés nagy kérdéseit vizsgálja és bírálja. Költészete közvetlenül nem érintkezik korával, de néhány fájó élmény lenyomata felismerhető, például a levert forradalomé: „Fiatalon indultunk neki valahányan, ostobák és erősek. / Egy év omlott le azóta hirtelen és vének lettünk, okosak és bénák. […] Itt állunk hát és várunk morogva: / A vérrel szembeköpöttek.” (Fiatalon indultunk neki valahányan) Kondor a költőnek kitüntetett, szakrális szerepet és metafizikai értelmet tulajdonít, ugyanakkor azt is állítja, hogy a „megvilágosulás” nem a költő privilégiuma. Könyörtelen erkölcsi következetességgel utasítja el a pénz, a siker megszállottjait: „Ceruzarágcsáló költők felhője lepett meg / – kedves kis ország – / és letarolnak minden ültetvényt. […] Ha fogytán a papír, / majd egymást falják, / mint a pókok ájtatos férjeiket.” (Fekete, de nem fenyegető) „A költemény pedig / a testemből való / hiány” – jelenti ki kategorikusan. Nem esztétikai tökélyre törekszik, hanem létigazság kimondására. Domokos Mátyás jegyzi meg, hogy Kondor költészetében van valami szakszerűtlenség. Verseiben szinte mindig érzünk valami provokatív nyerseséget, nyelvi megmunkálatlanságot; furcsa, kitekert a szórendje, nyelvi, ritmikai, verstani, mondattani törés, logikai ugrás, befejezetlenség, máskor a gondolat ’lenyakazása’ zökkenti meg a verset, kényszerítve a rilkei parancsra: „Változtasd meg az élted!”

Költészete közvetlenül nem értelmezhető képzőművészetéből, de képei révén közelebb kerülhetünk versvilágához (Németh Lajos): Apokalipszis bábokkal és masinákkal; A menyország meghódítása; Az ember teremtése – A gép teremtése; Kiűzetés; Bukás; Ítélkező; a Blake-, a Dürer, a Madách-sorozat mind rossz útra tévelyedettségünket tudatosítja. Ítélet alatt vagyunk – ez Kondor visszatérő megállapítása, s ezen a ponton kötődik a platóni, újplatóni és gnosztikus hagyományokhoz, különösen az angol misztikus William Blake-hez. Az Angyal, ördög, költő című nagyszabású létbölcseleti, dramatikus, ál-dramatikus költemény, az életmű egyik legfontosabb darabja is Blake (és Madách) emlékezetére íródott. A vers szerint a teremtés pillanata körül megtörtént a létrontás, a kiűzetés, azóta az ember a tökéletes lét valósága helyett a tökéletesség elképzelésével ámítja magát: „Az ördög (mert mindenütt ott van) csendesen röhögött magában: / »Az emberek a Paradicsomból kiszabadulva azonnal hozzákezdtek a hamarosan szédületes méretű, hatalmas büntetőtábor megszervezésének izzasztó munkájához.«” Kondor itt sem alkot zárt rendszert, sejtet, homályban hagy, a lényeget illetően azonban profetikus kinyilatkoztatásokat tesz. Szimbólumhasználata, jelrendszere kereszténység-közeli, a keresztény-zsidó mitológiából a letaszítás, a kiűzetés, a bűnbeesés, az ítélet és az apokalipszis gondolatát viszi tovább, a megváltáseszményt nem, de a krisztusi könyörületességet és a szereteteszményt igen. („Élek én, ezt mondja az Úristen, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen.”)

Kondor néhol a teremtés pillanatához köti az aranykor elvesztését (mint a rokon szemléletű Hamvas Béla a Scientia Sacrában), máskor a mitológiai korhoz, s gyakran – más válságfilozófusokhoz hasonlóan – „Newton hitéhez”, a racionalizmus abszolutizálásához. Az ember az „ügyes majmok”, „isteneszű férgek” „vad és tehetős eszével” Isten helyére tört, letért eredendően szakrális útjáról, s most emelt fővel vonul a saját maga által előidézett pusztulásába (Töredékek; Végleg; Gulliver a laputaiakhoz; Meztelen gyerekből felnő az ember). A létroncsolás, a létharmónia megtagadása, a bukás, az ítélet egyszerre metafizikai megsejtés, illetve egyszerre történeti és tapasztalati bizonyosság. A Költő pedig, aki emlékezik a lét teljességére és tanúja az ember pusztulásának, nem tehet mást, minthogy megörökíti jelen-létünket: „Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik »fogyó életünk növekvő lázában« igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat.” (Angyal, ördög, költő)