Hernádi Gyula: Deszkakolostor

Az 1959-ben megjelent Deszkakolostor Hernádi Gyula első prózakötete, mely egyben megalapozta az addig költőként ismert szerző prózaírói karrierjét is. A tizennyolc elbeszélést tartalmazó kötetet meglepetten, de mértéktartó elismeréssel fogadta a korabeli kritika, hiszen mindenképpen újszerűnek, formabontónak számított. Elbeszéléséiben Hernádi ugyanis az elsők között honosította meg a magyar irodalomban addig ismeretlen egzisztencialista narratívát (Ottlik Géza Iskola a határon című, korszakos regénye is ebben az évben jelent meg), miközben prózájában a szürrealizmus és a tűpontos realizmus, a romantika és a irodalmi parabola műfaji jellemzői keverednek. Prózanyelve is sokrétű, élően lüktető: Hernádi szívesen él erős lírai eszközökkel, és eljátszik a tárgyiasítás- megszemélyesítés kettős folyamatával. Novelláiban így a tárgyak és a táj életre kelnek, míg az emberi hősök vágyak és indulatok hordozóivá válnak.

A Deszkakolostor monolit felépítésű könyv, de tagolatlansága ellenére tematikailag jól felosztható: a kötetet rövidebb, példázat jellegű novellák, valamint a kisregény igényével és terjedelmében megírt, vallomásos jellegű elbeszélések alkotják. Az előbbiekben Hernádi széles merítéssel választott témát: egyformán érdekelte a fizikai munkás, az állatkerti tigris és a púpos zenevirtuóz sorsa. A kötetben több, szociografikus igényű írás foglalkozik a „kisemberek” – munkások, hivatalnokok, hadirokkantak – életével, a Deszkakolostor elbeszéléseinek felét-harmadát az ilyen, egyenetlen minőségű (néha idealizált vagy éppen túldramatizált) írások teszik ki. A szerző ugyanakkor többnyire szerencsésen elkerülte, hogy a szocializmus elvárt irodalmi paneljeiből építkezzen, a társadalmi háttér csak apropó volt számára ahhoz, hogy az egyén küzdelmeivel foglalkozzon. A küzdelmek, tragédiák pedig elkerülhetetlenek írásaiban: jellemző fordulatként az egyén érdeke kerül szembe a közösség elvárásaival, vagy a morál vív csatát a kísértésekkel. A hősök gyakran felőrlődnek a külvilággal vagy a saját vágyaikkal folytatott harcban, s ha győznek is – mint a Deszkakolostor hőse, a cigány Menykó, aki legyűri testi vágyait –, az pirruszi, összeomlással felérő győzelem. Mint a Hernádi-novellák egyik kritikusa, Csűrös Miklós fogalmazott, ezek a szövegek „az önnön törvényeihez ragaszkodó lélek, a személyes különigazság védelmében” íródnak; az viszont már a fennálló rend bujtatott kritikája is lehet, hogy a különigazságok szinte mindig elbuknak a nagyobb, társadalmi elvárásokkal szemben.

A kötet első novellája, a Holdmellűek egy brigád történetén keresztül mutatja be, hogyan szaggathat szét egy férfibarátságot a szerelem, milyen ereje van az önfeláldozásnak. A csend című írás gyerekperspektívából ábrázolja a külvárosi mélyszegénységet és a titokzatos, hajókovács apát, aki otthon nem tűri a lármát, mert lassan beleőrül a kalapácsütések állandó zajába. Az Assisi Szent Ferenc bűnében pedig egy vadállatokkal is szót értő állatkerti gondozó és egy „szótlan” tigris konfliktusát ismerhetjük meg, ami emlékeztet arra, hogy a viszonzatlan szeretet kegyetlenséggé, a részvét bosszúvá változhat. Hernádi Gyula szívesen fordul a bibliai hátterű példázat eszközéhez is. A Parókás Sámson című novellája például a látszólag magabiztos, lelke mélyén azonban szervilis kishivatalnokot állítja pellengérre, aki feleségét is feláldozná a karrier oltárán. A vallási utalások szervesen át- és átszövik a Deszkakolostor történeteit: az Angyali üdvözlet szegény házaspárja egy szűkös szobában, a napi kenyérgondok ellenére is gyermeket vállal, akárcsak József és Mária, A csillagszekér kocsisának hőse pedig úgy rí, „mint a gyermek Jézus”, mikor megérti, hogy a gépesítés jegyében vágóhídra küldik kedves lovait. Hernádi nem csak a parabolák és a mese kettős nyelvén üzen: nagyon is egyértelmű, szívszorító képet adott a háború és a nélkülözés gyötrelmeiről, melyeket hároméves krími hadifogsága alatt maga is megtapasztalt. A Gyilkos és az Egy nap a világ című elbeszélésekben pontos lélektani ábrázolással mutatja be, hogy a túlélési vágy vagy a váratlanul jött hatalom hogyan torzítja el fokról fokra a személyiséget, hogyan tárgyiasítja az érző embert.

A novelláskötet talán legkiforrottabb írása az önéletrajzi ihletésű Hideg van. Hernádi egy műtétre várakozó elbeszélő visszaemlékezésein keresztül idézi fel saját gyermekkorát – a Pannonhalmán töltött időszakot, a győri bencés gimnázium tanulóéveit, az első szerelmek édes keserűségét. A 79 oldalas kisregény sok tekintetben a prousti hagyományokat idézi: a szerző benyomásokra, tűnő hangulatokra hagyatkozva építi újra a leheletfinom, mégis pontos ifjúkori portrét. Soraival újraélhetjük az önmagunkra ismerés, a félelemmel, bűntudattal kísért gyermekkori hit, a kamasz nyugtalanság egyedi, mégis univerzális stációit. Ebbe az eszmélkedésbe lép be fokról fokra a háború a maga irracionalitásával, mindent felemésztő szükségleteivel. A visszatekintő narrátor döbbenten emlékezik a légynek sem ártó pannonhalmi zsidók elhurcolására. „Milyen erők viszik a megalázottak felé a megalázók szolgáinak kezét?” – kérdezi magától csendesen, és ugyanez az értetlenség rémlik fel benne, amikor arra gondol, hogy leventének kellett állnia. Bár a Deszkakolostor még átment a párthű kritika szűrőjén, Hernádi ugyanazon évben, 1959-ben megjelent regényét, a komor végkicsengésű Péntek lépcsőint már heves ellenérzéssel fogadták. Az 1960-as keltezésű Az ég bútorai pedig már meg sem jelenhetett a maga idejében (végül 1981-ban adták ki Kiáltás és kiáltás címmel) –, Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója szovjetellenes tartalom miatt jelentette fel a művet. Hernádi így sodródott az aczéli „három T” felosztásában (Tűrt, Tiltott, Támogatott) a tűrt írók csoportjába, majd a filmgyártás felé (Jancsó Miklós filmrendezővel alkottak maradandó műveket).