Kányádi Sándor: Fától fáig

Az ötvenes években pályára lépőkhöz hasonlóan Kányádi esetében is kétszeri indulásról beszélünk. Első kötetét (Virágzik a cseresznyefa, 1955) a proletkult sematizmusa, az egyszerűsített Petőfi-modor jellemzi. Második könyvét, a politikai, világképi kiábrándulást jelző Sirálytáncot (1957) megjelenésekor bezúzzák. Kányádi valóságos költői indulásának a költő is és az irodalomtörténet-írás is az 1964-es, Arany, Petőfi, a 19. századi népies líra jegyében alkotott Harmat a csillagon kötetet tekinti. A hatvanas évek romániai magyar irodalmában, elsősorban az első Forrás-nemzedék fellépésével, páratlan modernizációs folyamat indul el. Kányádi költészete is látványosan korszerűsödik, ekkor integrálja, alkatához igazítva, költészetébe a különböző modernista iskolák eredményeit (Kikapcsolódás, 1966; Függőleges lovak, 1968), lírája sokszólamúbb lesz, s úgy kristályosodnak ki a később jellegzetes versformák, tónusok, maga a kányádis stílus, hogy a továbbiakban már nem változásról, inkább csak koncentrikus körökben történő szerves építkezésről beszélhetünk.

A Fától fáig a költő hatodik verseskötete, bár válogatás, pályafordulatnak tekinthető. Ciklusai ugyanis nem kizárólag az egyes kötetek verseiből állnak, megtörve a kronológiát, laza átsorolások is előfordulnak. (Az ötvenes években írt Sirálytánc és a Kóbor kutya a Függőleges lovak ciklusba került.) Az új versek utolsó ciklusa pedig egy korai, az Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra című, Arany János-ira hangolt költeménnyel nyit, s a ciklus több verse is visszacsatol a hagyományhoz – és ez már világképteremtés –, a költő nem lemond az eredetről, hanem változatlanul érvényben tartja a népi és a 19. századi szellemi és erkölcsi örökséget. A Harmat a csillagon versei még „jellegzetesen múlt [19.] századi műformában” íródtak (Görömbei). A népköltészet, a klasszicizált népiesség, a két háború közti erdélyi tájköltészet hagyományát folytatják a lírai realizmus olyan mesterdarabjai, mint Hajnaltájt hazaballagóban vagy az Öregkút az utca szádán. Allegóriái (Sirálytánc; Bot és furulya; Álom), életképei, zsánerei a falu erkölcsi világának értéktanúsító fölmutatásai, morális példázatok: „Becsületből akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta. –” (A mi utcánk). A népdalok, népballadák az eredői azoknak a későbbi kontemplatív, szürrealisztikus daloknak, amelyek a régiesség, a hagyomány elemeit már nem eszközként emelik a versbe, hanem újraköltik a hagyományt (Vén juh az ősz; Dal). A Kikapcsolódás és a Függőleges lovak kötetek versei viszont radikálisan szakítanak a népies lírával. A költő szubjektív jelenléte háttérbe szorul, ugyanakkor kitágul az idő- és térdimenzió. Új szimbólumokra talál a mítoszokban, egyetemesebb, plasztikusabb lesz versvilága. A poétikai váltás világszemléleti változással jár együtt: a biztonságot, az értékek teljességét nyújtó falu(kép)ből kiválva az idillt a disszonancia váltja föl, az elégikus hangnemet a tragikus és a groteszk. Kányádi modernista útkeresése sokfelől építkezik. Az illyési értelemben vett tárgyias líra legjelentősebb darabja a Függőleges lovak. A vers mindössze egy szobor látványának az objektív leírása, egyetlen kép kibontása, a verszárlat azonban alkotóra, emberi világra vonatkoztatott értelmezés. Az Újhold-kör objektív lírájának, az elioti személytelenségnek a próbája minimalista tárgyverset eredményez (Kőkorszak), a fölújított zsánervers pedig monologikus, terjedelmes epikus tartalommal bővül (A XC. zsoltár). A Kikapcsolódás kötet formaváltozást is eredményező újítását a konkrét, lineáris idő elvetésében látja a recepció. Egymásra íródnak az idősíkok, múlt és jelen, mítosz és emlékezet, látvány és látomás, s bár a jelentésgazdag példázatoknak a summázata a nyelvi felszínen egyetemes, „áthallásos” (Láng Gusztáv), metaforikus olvasással a versekből a jelen tragédiája is kihallható (Néma; Barbár szonettek).

A századelő fölújított avantgárdjával és kora abszurdjával rokoníthatók a dramolettek, dialogikus, ál-dialogikus, filmszerűen jelenetező, erősen alulretorizált versek. Egyik típusa a népballadákból eredeztethető (Epilógus egy balladához; Ballagó). Széles Klára ezek kapcsán állapítja meg, hogy Kányádi lírájában párhuzamosan fut a népi örökség folytatása és az avantgárd kísérletezés, a tradicionális forma őrzése és tagadása. A dialógok másik típusa a groteszk és abszurd drámákhoz közelít (Teraszon; Rum és erkölcs): a nyelvi felszín hiányos, rontott halandzsaszövegei, csonkolt mondatai jelentéssel bíró hallgatásokat fednek el. Későbbi nagy versek paradigmatikus sorát nyitja meg a Poéma három hangra és az El-elcsukló ének, melyek még átmenetek a ciklus és a kollázsvers között. Az előbbi önálló, műfajilag változatos költemények (a dialógustól a pajzán táncszóig) láncolata az ötvenes évek szocialista építkezéséről, az utóbbi életképekből, emlékezésből, vallomásokból épülő sokszólamú, nagyszabású apa-portré.

E verstípus legjelentősebb, és az életműnek is kiemelkedő darabja a Fától fáig című egyetemes igényű létfilozófiai költemény, mely a tájversekből formálódott a költő személyes lét- és sorsösszegző poémájává. A vers epikus tartalma szerint a kisfiú elszökött lovait keresi a sötétedő erdőben, de eltéved, elveszti biztonságérzetét, a keresés egyre inkább metafizikai kereséssé változik át. (Életrajzi vonatkozása, hogy gyerekkorában Kányádi vitte a lovakat a csordához, kedves lovát később farkasok pusztították el, a történetet magánmitológiájába is beemelte.) Bár szimbólumai, metaforikus képei, magyar és idegen nyelvű vendégszövegei, allúziói önmagukban is erőteljesek, a vers jelentésgazdagságát ezek összetett utalásrendszere adja. Itt már nem a szavak képszerű használata, hanem a szerkezetben rejlő jelentésváltozásos viszony, a makrotextusok határozzák meg a szó energiáját és a szavak mögöttes jelentéshálóját (Cs. Gyímesi) – ez a poétika majd későbbi, a hagyomány és modernség nagy szintézisverseiben teljesedik ki igazán (Fekete-piros; Halottak napja Bécsben).