Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló

Esterházy Péter életében megjelent utolsó könyve naplóformában dokumentálja a hasnyálmirigyrák kialakulását és a vele való küzdelmet a megnehezített hétköznapoktól a kezelésre járáson keresztül egészen a túlélésben való reménykedésig. A Hasnyálmirigynapló abban különbözik Nádas Péter →Saját halálától, hogy a kézirat zárásakor a szerzőnél a beteg állapot még fennállt, ez pedig a napló recepciójában sajátos hasadást eredményezett. A zárómondat „Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére” tagmondatai közül az elsőre helyezték a hangsúlyt azok, akik még a szerző halála előtt olvasták a könyvet, és reménykedtek a felépülésében (tehát hogy csak ennek a szövegnek az utolsó mondatáról van szó, az is feltételes módban); akik viszont a halála után, azok inkább a második tagmondatra fókuszálva az életmű maradandóságát vallották.

Akárcsak Oravecz Imre Távozó fájának naptárverseiben, a Hasnyálmirigynaplóban is feszültség keletkezik a szabályozott kronológia és a válságos állapot miatt kizökkent idő között. A naplóforma által megkövetelt linearitásban ezért párhuzamos íveket hoz létre a szöveg: egyrészt a betegség elfogadásának mozzanatait ismerhetjük meg, másrészt a szótól – ami nem ige, hanem főnév: a „hasnyálmirigyrák” – a mondat felé tartunk („Az elég jó utolsó mondat volna…”). A betegség most már mindig, azazhogy örökké a szerzővel lesz, illetve – mint azt Bartal Mária megállapítja – „a szövegeken végzett munka egyben [az elbeszélő] saját betegségéhez és végességéhez kialakított viszonyának dinamikusan változó művelete is”. Ez azokban a felvetésekben szembetűnő, amelyekben esetleg nem maga a szerző fogja begépelni és összerendezni ceruzával írt feljegyzéseit. A szöveg műfaja ezért magában foglalja az írásjelenetre tett reflexiókat, sőt a Hasnyálmirigynapló műhelynaplóként is funkcionál, ahogyan az implicit szerző beszél benne a közben megírt művekről, panaszkodik az írás nehézségéről vagy az ihlethiányról, vagy ahogyan arról számol be, hogy haldoklóelbeszéléseket olvas annak érdekében, hogy mintát találjon a sajátjának. A naplóformát hitelesíti az is, hogy a privát és a közéleti események (pl. a Saul fiának Oscar-díja) nem különülnek el a szövegben, ezzel pedig – mint arra Förköli Gábor rámutat – felidézi az artisztokraták memoáríró hagyományát. Ehhez a határeltörléshez köthető a kórházi tér kényszeres összezártságában az intimszféra felszámolódása, ami a testi folyamatok profán leírását eredményezi: „16 óra 30 perc. A bánatba: nyáladzás, izzadás, gyomormozgás. Általános szarul érzem magam. Sikertelen böföghetnék. Enni? Soha. Elárvult test. Senkié. Szemét, szemétre való. A fájdalom, amit okoz, szinte az se az enyém. Szinte. A gyomorszájnál van valami a gyomorszájon kívül. Még a fejfájás a leginkább az enyém, mert arra tudok emlékezni.”

A Hasnyálmirigynapló egyik karakteres jellemzője a betegség elidegenítése azzal, hogy az elbeszélő női nevekkel illeti a beteg szervet (pl. Mirigyke, Hasnyálka, édesem/kisasszony, Hasmika, Hasnya muci), ekképpen akár az Egy nő (1995) egyik fejezeteként is írhatná a naplót. Ez pedig ugyanúgy jelentheti azt, hogy a szöveg feminizálja a fenyegetést, mint azt, hogy vonzónak találja és elfogadja a végzetét, ami egy másik szinten az esztétikai tapasztalat paradox működésére is reflektálhat. Arra, hogy a betegséggel való azonosulás egyszerre teszi a saját testet idegenné, és erősíti meg a hitet abban, hogy a betegség uralható. Másrészt, ha a beteg a betegségét tárgyiasítja, akkor éppen az azonosulás – hogy léte meghatározó részének ismeri el – segítheti őt az idegenség leküzdésében. A „Miközben vagyok én, és van ő. Énő” kijelentés Tarján Tamás olvasata szerint nemcsak valamifajta morbid szexuális együttlét leírását vagy a Hermaphroditus-téma újraírását eredményezi – hogy ti. a férfiben van benne a nő –, hanem a Bevezetés a szépirodalomba, azon belül  A szív segédigéi nőalakját, vagyis az anyát idézi meg. Az ottani gyászmunkát ismétli meg magán az elbeszélő ebben a regényben: a gyermekké vált, mert magatehetetlen anya képe összefonódik az anya nyomdokaiba a halál által lépő gyermekével.

A Hasnyálmirigynapló felhasználja és áthangszereli Esterházy prózájának valamennyi jellegzetes motívumát a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúktól (1987) a Harmonia Caelestiig (2000): így az Istennel való beszédet, de kifejezetten a kései Esterházy-próza jellemzőit is magán hordozza, mint a fordítás kérdésének napirenden tartását. Harold Brodkey Halálom története c. könyvének hangsúlyozottan a német fordítását olvassa a szerző, aki szót ejt saját „Márk-változatának” készülő német fordításáról is. Hasonlóan a kései Esterházyra jellemző technika, hogy megírja híres tudósok történeteit, amelyek szövegbetétekként úgy kezdenek viselkedni a műben, mint a tudósok felfedezései: az Egyszerű történet „Kardozós változatában” ilyen volt a Fibonacci/Cibofanni-család története, amely a regény kombinatorikus szerkezetére, váltakozó sorozatokban bekövetkező történéseire utalt, a Hasnyálmirigynaplóban pedig ilyen Jan Kovalens históriája, amely bizonyos értelemben a napló egyik csomópontjaként szolgál, és összeköti a történetek egy részét. Eközben viszont az elbeszélőnél leginkább a tárggyá válás, azazhogy eltárgyiasulás figyelhető meg, de nem csak úgy, mint az írás tárgyaként való lét, hanem mint fásultság is. Például az erotikum és a pajzánság háttérbe szorul: „Ülök az ágy szélén, nézek lefelé a két lábam közé, és nem gondolok semmire. Nincs rosszkedvem, nincs jókedvem. Most épp nincs kedvem.” A másikon (a hagyományon, a családon, az Istenen) keresztüli önmegértés is bár ismét a gyászon keresztül történik, mint A szív segédigéiben, viszont ahogy Szirák Péter észreveszi, a Hasnyálmirigynaplóban a betegség a másokhoz való viszonyt egyértelműen felülírja. Az elbeszélő csak a betegséghez válogat olvasmányokat, és a felől olvas mindent (pl. Kosztolányi naplóját), így az Esterházynál általában oly sokoldalú szerzői szerep leszűkül a lét megőrzésére az írás által.