Dobos László: Hólepedő

A regény szerzője szerint is „elágazás” a pályáján; különös helyet foglal el a Messze voltak a csillagok (1963), a Földönfutók (1967) és az Egy szál ingben (1976) szabálytalan trilógiájának önéletrajzi elemekkel telített világa, valamint az ugyancsak a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét megidéző Sodrásban (1984) között. Ha e három alkotás, mint Görömbei András jellemezte, a szlovákiai magyarság lehetséges, történelmileg tényszerű magatartásmódjainak szemléltetése – sorrendben: a nemzetiség tehetetlenségérzetének, majd hiábavalóság-érzetének megszólaltatói, illetve az alulnézetből láttatott bakatörténelemé –, akkor a Hólepedő a felülnézetből szemlélt jelené.

A Hólepedő az emberi-női társtalanság okait igyekezett megfogalmazni, vagyis „erkölcsi és pszichológiai vonatkozású”, a trilógia viszont „történelmi és szociális súlypontú”. A történetet, a férfiak körében Csinoskának becézett tanítónő, Erzsébet súlyos karamboljának, majd az életéért vívott küzdelmének eseményeit harmadik személyű, szerzői beszélő adja elő. Ugyanakkor a főszereplő is megszólal első személyben, de a váltásokat semmi sem jelöli; nincsenek olyan frazeológiai motívumok, amelyek világossá tennék a beszélők személyének változását. Ennek következtében a narrátornak mint kívülállónak a szerepe nehezen különböztethető meg a baleset át-, illetve túlélőjétől; vagyis a beszédmód az emlékezés közegévé válik. A lány kórházi bénultságában, élet és halál között lebegve, mintegy a végső számadáskor sem tudja a válságból való meneküléssel magyarázni tettét, esztelen száguldását, amikor magával ragadta „a motor szédülete”. A szüleitől kapott kocsi gazdájaként a legendás autóversenyző, Jackie Stewart szavait idézi, mintha életelve lenne: „Az egyetlen bátorság, amit elismerek, az ellenőrzött és irányított félelemérzés”. Neki azonban nincs miért félnie. Elismert, jó pedagógus; amikor áthelyezését kéri egy másik iskolába, az igazgató marasztalja, a szülők is becsülik igyekezetét. A falu rendezvényein a meghívottak között szerepel, és „mint valami társalgó kisasszony” vesz részt a hivatalos vendégek, költők, tanfelügyelők, párttitkárok vagy épp egy miniszter látogatásain. Egzisztenciális gondjai sincsenek, társalkodói szerepe pedig eleve a társadalom gondjai fölé emeli, beleértve az oktatásügyet. „És persze a nemzetiség, a magyarság, helyzetünk és jövőnk, az igazságtalanságok, a sértések…” – a közvetlenül, első személyben megszólaló tanítónő a szokványos, elcsépelt gondolatok közé sorolja a csehszlovákiai magyarság helyzetének taglalását, amit azonban céltalannak is tart, hiszen elhallgatja véleményét. A „vak rohanást” a szerzői elbeszélő azzal indokolja, hogy a lány ily módon próbálta hangulata felbomló egyensúlyát helyreállítani. Az ő magyarázata még kevésbé észszerű: „Szabadulni szeretnék valamitől”. Ám hogy mitől szabadulna, mivel szakítana, erről nem tesz bizonyosságot a felsorolás sem: „Nagyanyám imádkozásaitól? Rokonságom nyomasztó árnyékától? Apám íróasztalszövegeitől? Mostani jelenemtől?” E kérdésekből is kitetszik, hogy erős túlzás lenne társadalmi vagy történelmi megrázkódtatásokra visszavezetni a lélek háborgását. Szülei, rokonsága ellenében keresi függetlensége esélyeit, ami még inkább individuálisnak tünteti fel lelki sérüléseit, mintegy igazolván a pszichoanalízis tételét a trauma és a családi értékek szoros kapcsolatáról, amelynek meggyengülése a női emancipáció velejárója.

A női egyenjogúsítás, az alárendeltségből való felszabadulás története volna hát Erzsébeté? A szerző aligha erre szánta, különben nem írja meg szövegváltozatát, az Egyedül című novellát, amely egyetlen elbeszéléskötete, az Engedelmével (1987) záró darabja; s amely ugyanarra az elbeszélői alaphelyzetre, egy súlyos karambolt követő lassú gyógyulásra épül. Számos egyéb, kisebb-nagyobb cselekménybeli eltérés mellett azzal a különbséggel, hogy a halál közelségében, majd felépülése után a sorsával szembenéző hős itt egy férfi, iskolaigazgató. Erzsébettel ellentétben, aki szóba sem hozza saját felelősségét, s akit mások sem hibáztatnak, az igazgató kénytelen elviselni még a vádat is, hogy vétkes felesége halálában; szándékosan okozott balesetet. Metaforikus megfogalmazásban: az egyik örvényből kiúszott, s „most vakulásig benne a másikban”. Gyógyulása után a férfi visszakerül az iskolába, ahol elfordulnak tőle, sőt följelentik, meghurcolják; az ő traumája sem társadalmi, hanem individuális: az emberi irigységben, a kisember hatalmi vágyában gyökeredzik. Ahhoz, hogy legyőzze magában a tragédiát, felesége elvesztését, és új értelmet kapjon a hivatása is, át kell rendeznie az életét. Mindenekelőtt érzelmi támogatásra van szüksége, kevésbé intellektuális képességeire. S itt sejlik fel az igazgató alakja mögött a saját panaszait „kibeszélő” szerző, aki a Hólepedőben is azért választ hőséül egy leányalakot – a Népszabadságban Bata Imre rögtön jelezte –, mert „magáról nehezebben tudott volna beszélni”.

Dobos több interjúban szólt arról, hogy ez a regény, de már az Egy szál ingben is azoknak a lelki-fizikai meghurcoltatásoknak, sebeknek az emlékezete, amelyeket 1968–69 után kapott. Mint a Csemadok elnöke és mint a szlovák kormány minisztere szembeszegült ugyanis a szovjet birodalmi akarattal, elítélte Csehszlovákia megszállását. Ő lett „a magyar fővádlott”, kizárták a pártból, a Csemadokból és az írószövetségből; íróként elhallgattatták. Amikor az 1970-nel kezdődő kitaszítottságáról mint „olyan élve elhantolás-féléről” beszélt, akkor a tanítónő s főleg az igazgató állapotát is jellemezte. Az „erőszakkal és hazugsággal az élet szélére” taposott emberként mégis tarthatta úgy, mint a Hólepedő hősnője, hogy végső soron nem történt vele semmi jóvátehetetlen. A tanítónővel együtt kérdezhette volna: „A bénaság kapaszkodása, az élni akarás miként válhat erkölcsi értékké? Egy roncsaiból támadt ember lehet-e valaha is felmutatható példa? Vagy legalább említésre méltó…”