Serfőző Simon: Hozzátok jöttem

A magyar vidék mélységéből, egy Zagyvarékas közeli tanyáról az ötvenes évek legvégén a magyar irodalomba érkezett, s tehetségét később a próza (Gyerekidő) és a dráma területein is próbára tevő szerző – 1958 és a hatvanas évek közepe között írott – Hozzátok jöttem című, első verseskötete későbbi műveinek több témakörét és poétikai vonását is meghatározza. A tanyavilágból, szülei egyetlen gyermekeként, szinte a nomádság emlékeivel a 20. század második felének nagyvárosaiba lépő fiatalember műveiben lényegszerűen él a szülőhelyét a század történelmi viharaiban elhagyni kényszerülő parasztság sorsváltó tragédiájának története. A szerző – a Hetek költőcsoportjának tagja – már első kötetében szembesít a pártállam ország- és vidékpolitikájával. Modelljeit Petőfi, József Attila, Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc társadalomelemző poézisében fedezi fel, később hat rá Sinka István képalkotása is. A parasztság történelmi hányattatása, az elnéptelenedő magyar vidék s az ebből a környezetből egyszerre kitörni és értékeit megőrizni akaró személyiség alaptémái már korán kibővülnek a város idegenségének közegébe került ember sorskérdéseivel. Erről a kettős horizontról szemrevételezi a szocializmus harsogott eszméi és a valóság fájdalmas kontrasztjait.

A Hozzátok jöttem anyagát a tanya, a földek, a város s az ezekből a pontokból felmért ország gondokkal telített motívumsorai uralják. Fokozatosan közéjük illeszkedik a közelmúlt történelmének felidézése is. A témákat minden síkon átszövi az alkotó személyiség közérzetének s érzelmi hullámainak rögzítése. A parasztok s a „kulák” szülők kisemmizettségének rajza később a városi munkássorsok környezetében megtapasztalt lelki és testi nyomorúság térképezésévé nő. Serfőző versei az otthontalanság, a hazanélküliség riasztó dokumentációját adják. Az ötvenkét verset tartalmazó, négy ciklusra tagolt kötet első egysége – Égbe egy se repül címen – még belső, zártabb köreiben ábrázolja az otthont. A Tanya centrumából ad számot az itt élők mindennapos létküzdelmeiről (Fölcsapódó szántók felől), a szegénység nyomasztó vonásairól (Égbe egy se repül; Vigyázok a házra). Az Úgy fogytak el ők című második ciklus a történelmi horizontú látásmódot erősíti fel. Ez a szándék elemi szinten a szülőknek és a környék nehéz életű parasztjainak elmélyült sorsfeltárásában nyilatkozik meg (Félország, félvilág eltakar). „S apám húsából haraptak / a kapák, anyám városoktól / szédült el, vállán, / horog-fával, rajta / húszliteres kannákkal, / kimérte, mint a tejet / vérét, torkából a nyálat” (A nagy gond). A nyugtalan elvágyódás (Hiába), majd a kiszakadás (Nem azt; Mintha nem lenne) s az egykori otthon terepein átélt idegenné válás nemzedéki élménye (Felelgetünk öregeinknek) a tanyák történelmi letarolásának látványába torkollik (Temetik a tanyákat; Zöld temető). Belső azonosulása ezért mind erősebben nyitja fel az itt élőkért cselekedni akaró küldetéses líra távlatait: „Emberek, közelről nézlek titeket, / közelről, s hátatok mögött / sehol a védőangyal, a sugaras, / fagy üti lábatok, jégverés a fejetek.” (Közelről) A kötet meghatározó verstípusai: az ön- és közösségi sorsmeditációval átszőtt rímes vagy rímtelen, olykor ütemező, olykor a szabad vershez közelítő tájleíró vagy környezetfestő alkotások. A látomásokba hajló életképek a pálya hosszabb távon is visszatérő poétikai formái lesznek. A könyv harmadik ciklusa, A jó szeretők a szerelmes és erotikus verseket gyűjti egybe, a boldogságélményt ugyanakkor – az otthontól való elszakadásban – a városi lét ridegsége ellenpontozza. „A városban is idegen vagyok; barackot nyom fejemre, / néz rám arany fogakkal, / származásom történetét hümmögve olvassa”. (Beismerem)

Az Érezzem a földet című negyedik ciklus fő tartalmi körét az otthon közösségétől történt végérvényes kiszakadás és a bizonyosságként megtalált ars poetica rögzítése adja. A visszafordíthatatlan kiválás ekkor társul igazán az otthoni értékek, különösen az örökölt erkölcsi erő megőrzésének akaratával (Megbecsülöm a hitet; Vasszárnyammal; Így élni). A Nem azért az otthoniak utódaikhoz kiáltó panaszhangjait megrázóan – Ágh István Harangszó a tengerészért és Kalász László Nem tudsz című verseivel párhuzamos hangütésben – közvetíti. A nagyvárosi munkásszállások, albérletek és egykori otthonuk között ingázók – „a sok tanyákról / vándorolt, / zugos munkáskerületekből, / a megkárosítások / szűk gyeplői közül” érkezettek – sorsának többszörös rajza (Úgy ragyogok föl; Tíz köröm közt; Íme a város) a szocializmus erős kritikájaként szólal meg: „félországból jött / emberek esznek, horkannak, / rajzanak itt velem, / csikorog / szájukban igáslovak foga.” A ciklus és a kötet záró nyomatékát a költői küldetését végérvényesen megtalált ember önerősítő versei adják (Hívogatom magam; Ez a dolgom; Íme a város; Így születnek). Az egész lírikusi életút alapirányát jelzi a szándék: „érezzem a földet, / ahol csak megfordulok, / hogy nincs külön élet számomra sem” (Érezzem a földet).

Serfőző alapjaiban leíró-meditatív-sorsfelmutató verstípusa epikus elemeket is gyakran hordoz. Az Illyésére emlékeztető szociografikus tárgyiassága az objektív líra jegyeivel telíti eredendően alanyi, érzelemkivetítő, képekkel beszélő líráját. A megjelenő verscentrum magának a személyiségnek a viszonya külső világához, de ez a középpont gyakran az antropomorfizált tárgyak, állatok, növények szerepeltetésével fejezi ki legeredetibben önmagát (Nem engedem; Nem azt; Tüzes babám). Az archaikus emlékezetű látószög az egykesors, a természetben gyakran magányos fiatalember létszemléletéből formálódott: az ekként létrehozott világanalízis pedig érzékletesen mutat rá Serfőző lírájának nyelvi ősrétegeire.