Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben

A regényként is olvasható memoár a költő gyermek- és ifjúkorának, az első harminc évnek fordulatokban, tragédiákban, traumatikus eseményekben is bővelkedő, mégis művészi gondossággal, megírt története. Az 1933-ban, a születéssel kezdődő emlékezés a magyar történelem legsötétebb évtizedein vezet végig, a 2. világágháborús előkészületektől a Kádár-kori konszolidáció éveiig, de úgy, hogy mindig a személyes sors van előtérben – a politika épp csak a háttérből terelgeti a szabadon választottnak egyáltalán nem nevezhető sorsokat. Rögtön kérdés lehet, érdemes-e ötven-hatvan év távlatából feltárni a traumákat, érdemes-e újra előhívni a régi fájdalmakat, szenvedéseket, néven nevezni az egykor fontos embereket. Érdemes-e újraélni az írás és az olvasás során az üldöztetést, az apa elvesztését, az egyetemi évek megaláztatásait, a Rákosi-kor abszurditását, az anyával folytatott hatalmi harcokat és persze az első szerelem csalódását? Magát a szerzőt is foglalkoztatja ez a kérdés, hiszen a könyvben azt írja: „Azt mondják a lélekgyógyászok, nem jó, ha valaki magába fojtja a gyerekkorát, a származását, a háború alatti megpróbáltatásait. De hát miféle jellem az, amelyik az elfojtást, a menekülésnek ezt a silány módját választaná? Viszont miféle ízlés az, amelyik a teljes kitárulkozás mellett döntene, sebeket mutogatva, mint koldus a híd alatt?” Ő mégis évtizedekig cipelte magával a memoárban megírt történeteket, nyolcvanadik születésnapjára azonban megírta és megjelentette. Nincs több menekülés, de nincs önsajnálat sem: elég távol kerültek akkora a legszemélyesebb élmények is.

A gyerekkor világát a háború határozta meg. A zsidó polgári-értelmiségi közegben nevelkedő szerző ötéves korára teszi a gondtalan gyerekkor végét, de aztán, állítja, a háború utáni romokból újjáépült valami a korábbi harmóniából, és újra lett, legalább pár évre, boldogító családi közeg, önfeledt játék, biztonságot adó iskola. Az itteni legszebb részek a koncentrációs táborba hurcolt apa alakját idézik fel: egy határozott, de gyengéd, figyelmes, jóképű, védelmező férfi alakját látjuk, aki mélységes űrt hagyott maga után halálával. A háború alatt mindenét elvesztő, a regényben szinte mitizált anya viszont épp a férfi ellentéte: igazságtalanul szigorú, kötözködő, ideges nő, aki mégis óriási hatással van felnőtté váló lányára. A regény súlypontja a lány, Ágnes Zoltánnal szőt, naivitásban, reménykedésben és hiszékenységben született nagy szerelme, az első és legnagyobb szerelem az életében, amit azonban az anya ellenzett, és minden eszközzel, még egy öngyilkossági kísérlettel is próbált megakadályozni. Házasság végül nem is lett, ennyiben célt ért, de az onnantól félig titkos, mámoros kapcsolat egészen addig folytatódott, amíg az anya jóslatai be nem igazolódtak: Zoltán alkoholbeteg, durva ember, aki rosszabb pillanataiban képes volt antiszemita mondatokat vágni szerelme arcába.

A lány menekülése az anya elől ezzel a szakitással nem ért véget: lényegében az első szembe jövő férfihoz hozzáment – de az a házasság maga lett a pokol. Hogy mennyire rossz volt, azt jól érzékeltetik a Németh László Iszonyát megidéző részek, például a fojtogatós ágyjelenet, de már a nászút keserű tapasztalata is: a testi-lelki távolság, az állandó bántás és megalázás a fiatal férj részéről, könnyek és frusztráltság a fiatal asszony oldaláról. Az idegösszeomlást követő válás azonban csak egy időre oldotta meg a problémákat – néhány évvel később Zoltán tért vissza az életébe, gyerekük is született, de a korábbi konfliktusok csak fokozódtak. Erről, tehát az újrakezdésről és az azt gyorsan lezáró tragédiáról (Zoltán csúnya haláláról) már az ugyancsak kihagyásos, balladisztikus stílusban megírt Őrizetlenek (2000) című regényben olvashatunk többet.

A sokszor feltűnő, Kedves nevű presszó a fiatal egyetemisták randihelyszíne volt, ahol két kávé fölött egész délutánokat beszélgettek át, ahol az első csókok elcsattantak, ami tehát a boldogság színterét jelentette. De a cím arra is utal, hogy a két különálló személyiség a nagy szerelem ellenére sem tudott soha egy családdá válni, a Kedvesben ülve, egymás kezét fogva is csak két közeledő ember maradt. Gergely Ágnes memoárja végül egy furcsa ellentmondásba fut ki, ami megint csak az anyához kapcsolódik. Ő mondja: „Nincs szerencséd a férfiakkal. Ne törődj vele. Neked egyetlen szerelmed van, az írás. Kifoszthattak bennünket, a tehetségedet nem vehetik el. Dolgozz. Író leszel, majd én megmutatom.” És valóban nagy író lett a lányból, de a regényeiben, és mint azokból látjuk, az életében mégis a férfiak és a szerelmek a legfontosabb szereplők. A memoár ugyanis elsősorban egy nagy és beteljesületlen szerelem története, csak másodsorban a tragikus gyerekkor és a család története, majd legvégül az íróvá válásé. A központban a boldogság keresése áll, a boldogságot pedig csakis a szerelem adhatja ebben a világban – minden más csak mellékes epizód.