Illyés Gyula: Kháron ladikján

Aki kinyitja ezt a könyvet, könnyen meglehet, hogy egy számára már ismerős verssel találkozik elsőként, minthogy az 1960-ban megjelent Új versek kötetben volt olvasható: „Kháron ladikja nem akkor indul velünk / midőn lezárul és befagy a szem”. A kilenc évvel később megjelent mű alcímet is kapott: „vagy az öregedés tünetei”, s ez kiegészült egy műfaji megnevezéssel is: „Esszé-regény”. A későbbi kiadásokból a magyarázó alcím elmaradt. Ennek azért van jelentősége, mert kitágította a mű jelentéskörének értelmezési tartományát, szabadon érvényesítve a műfajok szimbiózisát. Az első kritikusokat zavarba is ejtette ez az öregedéssel foglalkozó elmélkedéssorozat. A műfaji megnevezéssel, a szerkesztéssel bizonyos mértékig mintha maga a szerző is gondban lett volna.

Illyés a mű előbb-utóbb szembeötlő töredékességét nem poétikai indokkal magyarázza, hanem azzal a bölcseleti-filozófiai feladattal, amellyel az öregedés, az elmúlás, a halál, a halhatatlanság szembesíti őt magát, az embert. „Küzdelmem így olyan, mint a magányos utánvédé, a már föladott városban. E szaggatott jegyzetek mindegyike tehát megannyi kézifegyver-lövés egy ablakból, egy omló kémény mögül. De minden hátraszorítás után csak szívósabban, ádázabban; mondhatnám jobbkedvűen. Mert hisz sikeresebben.” Egy föladásra kényszerült város utóvédjének példázatával utal Illyés önnön világszemléletére: egy-egy csata elveszthető, de a küzdelem maga létfontosságú. Az is könnyen belátható, hogy a töredékesség sem zárja ki a megszerkesztettséget, sőt szigorúbb alkotói fegyelmet követel meg. Nem a kronológia szálaira fűzi fel Illyés a mű szerkezetét. Az 1948-as első cselekményepizódtól az 1968-ra datált, Lukács Györggyel való találkozásig a szerző következetesen kerüli az időpontok cselekményelemekhez köthető megnevezését. Az elbeszélő olykor a legteljesebb önéletrajzi személyességgel beszél, amikor például a furcsa, mások számára megérthetetlen szótévesztéseit emlegeti, vagy amikor hajszálainak könyörtelen megfogyatkozását. De az öregedés tüneteire a barátok életéből is hoz példát: a sajkódi remete-években Németh László például többször is felcserélte a kútvízhez és a szeneskamrához vezető utat. Az egyre idősebb, olykor mégiscsak tükörbe néző ember mind kevésbé ismerheti fel az azonosságot önmagával. A tükör félrevezethet, s még inkább a régi fényképek sora. Az esszé azzal szembesít, hogy „az öregedés fő velejárója […] a megkettőződés. Ez a jámbor skizofrénia az első pozitív kórjele a bölccsé levésnek is. Mert ki a bölcs? Aki mindent tárgyilagosan lát. Saját magát is, egy harmadik szemével […]” Illyés idézi az ókor szellemi kiválóságait, de azért csúfondárosan arra is utal, hogy nem voltak hibátlanok. Nem mondja ki, mégis egyértelműen kifejezi azt, hogy az időskor kiválósága mindig különleges.

Az esszéregény a leggyakrabban a művészek, írók sorsával, utóéletével foglalkozik. A bevezető vers után a műben tíz, dőlt betűvel szedett, többnyire terjedelmesebb, elbeszélő jellegű fejezet van. Ezek kevéssé esszéjellegűek, az öregedés-halál gondolatköre inkább egy-egy példázatossá emelt történetbe ágyazódik be. Egy világhírűnek mondott írónál tett látogatás tapasztalatát kegyetlen szatírával foglalta össze. Ha a siker értéktelennek bizonyul, hasznosabb lehetett volna akár egy kert művelése is (One of the great-old men). Az ellenpont a szerző Shakespeare szülőföldjén tett látogatása (Egy kis öröklét). A nekropolisznak, mauzóleumnak is nevezhető városka hűen őrzi az író szellemét, jelentőségét: „ez az idő-, azaz jelenalattiság: ez a lelki földalattiság nem nyomasztó, hanem fölemelő.” A legnyomatékosabban az Ézsaiás és Jeremiás című fejezetet szükséges kiemelni. A megnevezésen kívül nincs is más bibliai utalás a szövegben, mégis az időtlen idők múltja is sejthető az egyszeri találkozás történetéből. Verőfényes télben, szilveszter délelőttjén egy idősebb férfi kaptat fel a szőlőhegyre, földet vásárolna az unokáinak. A házigazda aggastyán, sejthetően túl a nyolcvanon, bár tudja, hogy soha többé nem fogja művelni kis birtokát sem ő, sem a fia; de nem adja el. Némi húzódozás után, borozgatás közben mond ítéletet a jelenről: a paraszti életnek az a rendje, amelybe ő beleszületett, már nyomaiban sincs meg, s vele pusztult annak kisemberi bölcsessége is. „Lemondtam én már az egész emberi nemről, uram. Ez már menthetetlen. Ebbe már beleesett kihasíthatatlanul a rossz.” A vendég próbál életkedvet csiholni az öregbe, ő kineveti a reménykedőt, aki itt hiába mondja végszóképp azt, hogy „Az álom a legjobb kalauz.”

A mű korántsem a haláltudattal meggyötört létezést állítja középpontba, hanem az életet, az élőket továbbsegítő erőket. Illyés Gyula 1983. április 15-én hunyt el. A kórházban feleségének utolsó kérdése az lehetett: „mi a baj?” S a válasz: „a halál”. Ezt tudva kellett eltávoznia. A humor, a derű, a bölcsesség az öregkori elesettséget enyhíti, ám az utolsó percben a halállal való végső szembesülés elkerülhetetlen.