Bereményi Géza: Legendárium

A szerző első regénye egy „zilált sorsú” család több generációjának történetét meséli el egy nagyon újszerű ötlet segítségével: az egyes, önálló novellaként is életképes fejezeteknek más és más a főszereplője, sőt sok esetben az elbeszélője is. Az ezzel együtt járó nézőpontváltások, a beszédmód variálása, az idősíkok keresztezése meglehetősen összetett regénystruktúrát eredményez. A sok-sok felbukkanó családtag közül az önéletrajzi elbeszélőé mellett részletesen megismerhetjük apja, nagyapja, nővére és két öccse történetét is, de az egyes sorsok között megoszlik az olvasói figyelem. A történetek illeszkedése ugyanis esetleges, az egyes történetek maguk is töredékesek, ami a szerkezet szintjén is leképezi, szimbolizálja a család szétesését, a természetes emberi viszonyok leépülését. Egy modern családregényről van tehát szó, ahol a család mint megtartó, összefogó erő már nem funkcionál, működéséről, belső törvényszerűségeiről csak az egyéni sorsok háttereként kapunk képet.

A szétesett családot mi sem jelképezi jobban, mint hogy az alkoholista apának három nőtől született négy gyereke, de igazán egyikük életében sincs jelen. Inkább csak legendák keringenek róla, a szájhagyomány örökíti át néhány jó és számos rossz tulajdonságát. Ugyanakkor, mint mindenki másnak a regényben, az ő életének is rengeteg fekete foltja van, a sztorik között sok az ellentmondás – Bereményi pedig nemhogy nem igyekszik kitölteni az üres helyeket, feloldani az ellentmondásokat, inkább fel is hívja rájuk a figyelmet. Mintha azt mondaná: így működik az emlékezet, homályos történetekre, kis hazugságokra épül, a hazugságokat pedig sokszor a környezet találja ki és tartja életben, egyfajta önvédelem gyanánt. Rokon ez a regény az Egy családregény végével és a Macskakővel, melyek ugyanezekben az években születtek és ugyancsak a családok kényszerű széteséséről beszéltek.

A regény kezdetén egy négyéves kisfiút látunk a rádió előtt, aki nagyapja társaságában a legendás magyar-angol meccs kommentá-torát hallgatja 1953-ban. A nagyapa akkor még ki tudja mondani: „Az életemben sűrűn váltakozó rendszerek és korszakok mindegyikében csak ez az egy képződmény, a család bizonyult maradandónak.” A második jelenetben már a regény valódi hátterét adó hetvenes években vagyunk, az elbeszélő Firenzében, az utcán állva vár valakire, zuhog az eső, és ő unalmában az előtte elhaladó kocsik utasait próbálja élete fontos szereplőivel azonosítani. Az is kiderül, hogy nem a családtagok, hanem a barátok, szerelmek, tanárok a leginkább meghatározóak az életében. Az apa éppen csak fel-felbukkant, a féltestvérek nehezen értik őt. Csak nagyon ritkán, a kötelező alkalmakkor találkoznak, néha telefonálnak vagy leveleznek egymással, a vérségi kapcsolaton kívül lényegében semmi sem tartja őket össze, és bár a tanult viselkedési normák még működnek (azaz legalább nem bántják egymást), de a közös gyökerek, az őket összekötő családi legendák, anekdoták egyre inkább meseként, fikcióként vannak jelen a találkozókon.

A család identitását, nemesi származását meghatározó történet az ükapáról például egészen abszurd: ő volt az, aki állítólag feltalálta a „hat ütemben, hátulról tölthető puskát”, de mivel Kossuth idején ezt Magyarországon nem tudták gyártani, a poroszoknak adta el az ötletet, akik ennek a zseniális fegyvernek a segítségével győzik le a Habsburgokat. A modern irodalom gyakori kérdése, hogy az egyént miként határozza meg a történelem. A Legendárium szerint százötven éve még akár egy felmenőnk is befolyásolhatta a világ sorsát, a kádári időkben azonban a viszony fordított: a hatalom szorítja sarokba az egyes embereket, határozza meg hétköznapjukat, akik ezután alig láthatóak, az életük alig hagy nyomot.

Jó példa erre a nővér, Irén élete, amiben az albérletek, a válások, a csalódás és a rengeteg, de rosszul fizetett munka a meghatározó. Ez az Irén a regénnyel egy időben megjelent, Bereményi jegyezte, Cseh Tamás és Másik János énekelte nagylemez, a Levél nővéremnek a megszólítottja. Érdekes ugyanakkor, hogy a könyvben Irén írja a levelet, ő panaszkodik a mindennapjai és kapcsolati sivárságáról, kilátástalanságáról: „Ott ültem harminckét évesen annak a másfélszobás lakótelepi lakásnak a félszobájában, amit Skultéti Gyula hagyott ott nekem a válásunk után, a nagyszobában aludt hatéves fiam és anyánk, én meg a hajamat szárítottam”. A „hetvenes évek szűk levegője” mutatkozik meg az ő történetében is, a valódi tettek és döntések helyébe a pótcselekvések kerülnek (pl. az esti iskola), a személyes életben minden bizonytalanná válik, relativizálódik. Az ebből fakadó bénultság járja át a regényt, ez sugárzik ki a család intézményére és a konkrét család történetére is, ez határozza meg az egyes szereplők viselkedését is: „belezökkentem a régi kerékvágásba, amikor csak hagytam, menjenek, történjenek velem az események”.

A könyv mindezekkel együtt pontosan körülrajzolja Bereményi kibontakozó próza-, sőt művészi világának a problémaköreit, megmutatja a szerző érdeklődését és érzékenységét, valamint azt is, hogy az emberi kapcsolatok és a személyes élettörténetek problémáit elemző módon dolgozza be műveibe. Voltaképp és elsősorban ezekről ír: a hetvenes-nyolcvanas évek magyar társadalmának égető kérdéseiről, a szabadsághiányról, a jellemzően kelet-európai életszínvonalról, a családon belüli kommunikáció válságáról, egész generációk kallódásáról és a kapaszkodók hiányáról. Sok-sok válasza ma is érvényes. A könyvet a középső fiú története zárja, aki a jövőben, 2025-ben emlékszik vissza a könyv születésekor megélt fiatalságára. Meglepő, hogy az akkor elképzelt jövő hogyan válik a mai olvasó számára jelenné.