Jékely Zoltán: Őrjöngő ősz

A költő korai, 1930–40-es években írt versei jogosan keltettek tartós figyelmet. Ám némileg eltakarják az utókor elől a későbbi költészet ugyancsak figyelemre méltó eredményeit. Az Őrjöngő ősz a kései kötetek egyike, amely hetven oldalnyi verset és egy verses színművet tartalmaz. Az első költemények itáliai és franciaországi utazások emlékeit elevenítik fel, hangsúlyos téma a továbbiakban egy nemrég elmúlt és több más szerelem élménye, a tájak és a szaporodó gyász. A könyv vége felé található siratóversekben Szabó Lőrinctől, Tamási Árontól és saját szüleitől búcsúzik.

Az életművet végig uraló elégikus hangnem némileg átalakul, fölerősödik. Ahogy monográfusa írja: „Kései költői korszakának fő jellegzetességét az adta, hogy a korábban is megmutatkozó elégikus érzület az idők során sztoikus életfilozófiává és költői magatartássá alakult”. A kötet élére helyezett 1945-ös Párizs kísért is azt a folyamatot éri tetten, ami majd a hatvanas években teljesedik ki. A borongós hangulat az öregedéssel életténnyé súlyosul: „Most átadom magam a könnyezésnek, / én, ki eddig úgy ismertem magam, / hogy ura vagyok az emlékezésnek, / a szenvedésre inkább boldogan / tekintek vissza, s mágneses erővel / bánok a boldogságban telt idővel. // Múltam hűvös fölégetője voltam”. Az alaphelyzetet Az ötödik X után rajzolja meg: „De szomorú, hogy ötvenedik évem / ilyen kedvemben ér utol: / alig hiszek a lelkem erejében / s kezemből már-már kiesett a toll”. A közérzet sivárságát nem váltja meg sem a vallásos hit, sem a szerelem, sem a természet vigasza: „Jaj, templomok fölé nőtt szörnyű házak, / s a törpe templomokban hol az Isten? […] Vélt animáim kik ölében ülnek? […] A lomb az erdőn, berkekben kibomlott; / de a viharban sátorul elég ez?” A vers talányosan sokértelmű képben végződik. Talán csak a pusztulás illúziótlan, de nem távlattalan tudatosítása marad végül az embernek: „S ha láttok majd egy üszkös nyárfa-csonkot, / mely vízbe bámul a partról mogorván / mint egy sötét, ráncokszabdalta homlok – / csupán az őrzi még emberi formám.” A természeti képek máskor is gyakoriak, és máskor is szimbolikussá, közérzetjelképpé válnak. Jó példa erre a címadó mű. „Az elmúlás és a pusztulás látomásos jelképét hozta létre 1964-ben írott Őrjöngő ősz című költeményében. A romantikusok erős színeivel festette az alkonyati tájat, a közelgő ősz jellegzetes mozzanatait. A természet valóságos elemei – a növekvő árnyékok, az égen száguldó felhők, az őszi erdőből hallatszó hangok, a bokrokon virító piros bogyók – sorra beépülnek a látomásos képbe” (Pomogáts). Többször az elhanyagolt kert képe lesz létszimbólummá (Az Ő hangja, esti kertben; Kert-kísértet).

Múlt és jelen, ifjúság és öregség, vágy és valóság, illúzió és csalódás kerül egymással szembe a versekben. És a kedvetlenség győz: „Az öröm elhagyott, / a tarkaság elillant – / feketeszárnyú angyalok / mondják a holtomiglant” (Novemberi keserves). A szerelem is tragikus. Nem csak azért, mert elmúlik. Azért is, mert az általa kínált mámor sem tudja tartósan távol tartani a pusztulást. És hiánya mégis a teljességből való kitaszítottság érzését szenvedteti el: „Forró és balzsamos testedtől elszakadva, / a parton, mely szeles volt és sötét, / át-átéreztem egy-egy pillanatra […] Ha bűnös lét után a büntetés kiszabva: / ilyen lesz a pokol!” (Forró és balzsamos). Vannak azonban reményteli ellenpontok is. Az egyéni élmény kozmikusba, üdvtörténetibe fokozása néha mégis megadja a kegyelemszerű teljességérzést. A Liguriában sorozat több darabja és az Annunciáció közvetlen vallási témaként fogalmazza meg ezt. Máskor a természetben éri utol az átlényegülés: „Horgászbotommal gázolom a tócsát, / tündérek várnak, vagy hideg halak? / Maroknyi, édes örökkévalóság, / egy pillanatra megtaláltalak!” (Nyárelő hava). Az idő haladása pedig a Virrasztásban nem kiüresíti, hanem megtelíti az életet: „Az idő múlásának érzékelése / testünk oly édességgel járja át, / mint az érés a duzzadó gyümölcsöt.” Az állandósuló hiányérzet és a föl nem adott, néha át is élt létbizalom végletei között a rezignált öntudat tartja az egyensúlyt: „Az életem: csigamászás ezüstje, / a föld szinén giliszta-túrt halom… / De sohasem bámultam pipafüstbe, / és sohasem őrölt az unalom” (Homo faber). Hasonlóan vet számot a költészet – illetve az ihlet – jelentéktelenségen átütő jelentőségével: „Úgy születtek, úgy múltak el a versek, / mint pásztorórák játszi percei. […] Időből, térből visszakanyarodva / egy-egy vers, érten, mégis ránk-talál / s ránk-mosolyog fanyarkás-szemrehányón, / mint a lelenc a megtalált apára” (Verseink emléke).

 A kötet nagyobbik részét kitevő Fejedelmi vendég felező tizenkettesekben írt történelmi vígjáték, „egy meglehetősen pikáns barokk kori kalandot mond el, mindvégig bámulatos nyelvi leleménnyel, kedves humorral”. Apafi fejedelem udvarában megjelenik egy szélhámos, aki Zrínyi fiának vallja magát. Mindenki örömmel fogadja, csak Bethlen Miklós és a párizsi követ őrzi meg tisztánlátását. Lebuktatására tett kísérleteik azonban mind visszájukra fordulnak. Végül mégis lelepleződik, de lelepleződése után sem történik meg a várt katasztrófa. Egy, a fejedelem által is igencsak óhajtott szép özvegyet kell feleségül vennie, méghozzá kölcsönös vonzalom alapján. Az emberi gyarlóságok és a nagy ügyek vegyülését a kiengesztelő, anekdotikus bölcsesség fordítja jóra. A komikum olykor komolyságba, már-már tragikumba hajlik. A fejedelem önmaga méltatlanságával küszködik, a szélhámost bűne nyomasztja. A véletlenek, káprázatok és rendetlen vágyak közegében talán ezzel érdemlik ki a szerencsés véget. Ám emögött már fölsejlik az önálló Erdély közelgő bukása. És talán a bukás túlélhetősége is. A darabban a Hamletet emlegetik, a közeget önkéntelenül leleplező szélhámos fölbukkanása Gogol Revizorját juttathatja eszünkbe.