Garaczi László: Pompásan buszozunk

A 2010-es évek végére ötrészessé bővült Egy lemur vallomásai második kötete a Pompásan buszozunk. Míg az első, a Mintha élnél a születést és a gyerekkort idézte meg, addig ez egy igazgatói megrovás apropóján tár mozaikokat az iskolaévekből az olvasó elé. Az ezt követő Arc- és hátraarc (2010) katonatörténeteket beszél el, míg a Wünsch-híd (2015) magát az emlékezést tematizálja, és valójában az addig megjelent három kötet élményanyagából merít. Az ötödik, Hasítás (2018) c. kötet a legkonkrétabb és leginkább novellaszerű szerkezetet mutatja mind közül, a nyolcvanas éveket rövid történetekben beszéli el, hasonlóan Kemény István Kedves ismeretlenjéhez. A lemur-sorozat a posztmodern prózafordulatnak a kisprózában való térnyerése, amely a „Nagy kritikavita” második hullámát is kirobbantotta azzal, hogy miközben önéletrajzi fikciónak mutatta magát, szándékosan mellőzte a történetek összekapcsolását. Továbbá megakadályozta a nagyon konkrét tárgyak és alakok révén felidézett múltbéli élmények referencializálhatóságát. Mindössze benyomások, érzékfoszlányok alapján rendeződnek el a történések, amihez ráadásul nem valami szubjektív elbeszélésmód társul, hanem az elbeszélőn túli: az emlékezést maga a nyelv szervezi meg.

Ahogy arra Alexa Károly felhívja a figyelmet, a Mintha élnél műfaji és szövegszerkezeti extravaganciájával szemben (a kórképtől a családi események leírásán keresztül a naplórészletekig) a Pompásan buszozunk sokkal rendezettebb formát mutat. Ennek oka lehet, hogy mind térbelileg, mind pedig szellemileg a szűkösség jellemzi az elbeszélés világát: a főszereplő gyerek ugyanazokat a belvárosi utcákat rója az otthon és az iskola között ingázva, és miközben az iskolát említésre sem méltónak bélyegzi, többet tudunk meg az ottani életéről, mint a családi mindennapokról. Hasonlóképpen, hiába vannak előreutalások a könyvben a katonaságra vagy egy berlini ösztöndíjra, látjuk, hogy a gyerek jövőképe semmiben nem fog különbözni az apatikus iskolás évektől. A Pompásan buszozunk ezért nem a nevelődési regények antitézise, mert semmifajta érintkezést nem mutat a műfaj szabályaival. Amire viszont műfajilag nagyon is hajaz a Pompásan buszozunk, az az önéletrajz, amelyben a gyerek főhős kitalált barátja, Lemur Miki mozgatja a szálakat, akinek révén az elbeszélő egyszerre fokozza le magát (hiszen egy macskamajomról van szó a neve alapján) és kezdi meg az önmitizálást. Bónus Tibor részletesen elemzi, hogy a lemur miként bír közvetítő szereppel: egyrészt megképezi a különbséget a gyermek és a felnőtt perspektíva között, amivel megnyitja az emlékezés lehetőségét, és lehetőséget biztosít a két szólam humoros vegyítésére, másrészt a párbeszédet tanuló gyerek az ő alakján gyakorol, ami egyben metaalakzata is annak, ahogy az elbeszélői szólam különböző beszédmódokban nyilatkozik meg (akár egyszerre is). A lemur abban az értelemben is az emlékezés biztosítéka, hogy a felnőtt visszaemlékező rajta keresztül adja a nyelvet a gyereknek a megélt, de megfogalmazhatatlan emlékekhez. Ehhez társul egy archivárius beállítódás is, amely a pillanatot a maga nyelviségében és nyelviségével rögzíti. Vagyis úgy teremt rögzítő és rögzített között kapcsolatot, mint ahogy a nyelvi jelek érintkezésen keresztül hívják elő egymást: „Na, hagyjuk Ibolykát nyugodni, mondta egyre zabosabban. Ő zabos szokott lenni, anyu viszont pipa – vigyázz, pipa vagyok, kihúzod a gyufát!”. Az ilyesfajta logikai-érintkezési viszonyba viszont a regény bevezeti a történeti távlatot, mert – mint arra Bodor Béla is felfigyel – az emlékezés mindig verbalizált a Pompásan buszozunkban. Amikor az elbeszélő rögzíteni akar egy szófordulatot a múltból, azzal úgy találkozik, hogy saját jelenkori nyelvén nyer hozzáférést egy valamikor már eleve megszilárdult formához, s ez a nyelvi széttartás juttatja az elbeszélő eszébe magát az emléket: „Kőszegi másnap beadvánnyal fordult az iskola igazgatóságához testi bántalmazás megtoroltatásának céljából ismeretlen, Bütyök alvilági nevű tettelkövető ellen. Szünetben nem hagyta el az osztálytermet, ami a világrend vészes felbomlására utalt, és amikor kihívták történelemből felelni, csak lélektelenül ledarálta a bécsi udvar fondorlatait.” Vagy: „Elkezdtem írni a híres embereket és az osztálytársakat, hogy tudjam, ha lelövik őket. […] Aldo Moro, finomabb római szalonokban azt játsszák, hogy felolvasnak Moro beszédeiből egy nyakatekert részt, és a jelenlevőknek ki kell bogozniuk, mi lehet a kérdésről a szónok valódi véleménye. / Skrofulák Tibi, gyászszegély a köröm alatt, csimbókokban lógó haj, Csesznegit idézi a feleleteivel: Ludas Matyi számba vette anyja lábait, a vékony munkásréteg egyre vastagodott, Asztrik apát felkente Szent Istvánt a trónra.” Az elmúlt, a korban modorosnak, de jól ismertnek számító nyelvállapot és az ahhoz kevert vagy éppen azt keretező jelenlegi nyelvhasználat (annak valamennyi rétegét ideértve, a diáknyelvtől a szlengen keresztül az irodalmi nyelvig) távolságából fakad elsőrendűen a Pompásan buszozunk humora. Speciális esete ennek a tulajdonnevek kizökkentése. Amikor a gyerek szembetalálja magát a Lenin-szoborral, és az igazi nevét kérdezi tőle, az csupa pozitív dolgot válaszol neki (pöttyös labda, jó szív, pompásan buszozunk stb.), illetve az iskolában hallott intésekkel felel (pl. „Na De Most Aztán Jól Figyelj”). Sőt, Lenin a legfontosabb személyiségelemmé változik egy-egy passzusban (pl. „Tausz Jutka Leninje a szerelem”).

A még alakuló és a már rögzült nyelvállapot egymásra vetítése olyan kettős értést (double entendre) követel meg, amely egyrészt a másként értésből fakadó iróniát jelenti, másrészt tükrözi a sorok közötti olvasás bevett praxisát a szocializmusban – éppen olyan szövegrészek beemelésével, amelyek hivatalos propagandaanyagok voltak, tehát nem bírtak ezzel a minőséggel, sőt unásig való ismétlésük miatt eredeti üzenetértékük már saját korukban is kikopott. Az így terebélyesedő nyelvi hálózat aztán kommentárok, elemzések vagy magyarázatok nélkül a közvetlen élményszerűséggel való szembesülés illúzióját nyújtja, ami viszont nagyon is mesterkélt: a múlt és a jelen közötti nyelvkapcsoló lemurkodás eredménye.