Nádas Péter: Saját halál

Az irodalomnak mint nyelvi megnyilatkozásnak az egyik alapvető tétele, hogy senki nem képes a saját haláláról tanúságot tenni: a beszédben lehetséges a hiány, de a hiányban, a távollétben senki nem képes beszélni. Nádas Péter a Saját halállal ennek az alapvetésnek feszült neki, amikor a klinikai halál tapasztalatának valamennyi aspektusát szándékozta megragadni: az infarktus fizikai lefolyásától indulva a halál elbeszélhetőségének irodalmi beszédmódján keresztül egészen addig, milyen mértékben lehet a nem létezés állapotát sajátnak tekinteni.

Az elbeszélés időkezelése – összevetve más művekkel, amelyek a halál- vagy haldoklástapasztalatot próbálják rögzíteni – egyértelműen előtérbe helyezi az emlékezés jelentőségét. Azt a kérdést teszi fel a szöveg, lehetséges-e emlékezni olyan eseményre, amelyben mindenfajta pszichés tevékenység felfüggesztődik. Ez a művelet ellentétben áll Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójával – amelynél az olvasó ismeri a végkifejletet, maga a szöveg a naplóműfaj miatt mégis egy nyitott jövőbe íródik az események kvázi jelenidejű feljegyzésével – vagy Szabó Lőrinc Szívtrombózis, Tihany című darabjával a Tücsökzenéből, amelyben a szerző a vers a ritmikájával igyekszik érzékeltetni a roham lefolyásának élményét. A Saját halál elbeszélője ugyanis fizikailag nincs a betegség hatása alatt. Az idő múlását hangsúlyozzák a könyv verzóján található képek is ugyanarról a vadkörtefáról: Nádas ezt a fát látta írás közben az íróasztalával szemben, és vélhetőleg ugyanez a fa tűnik fel az Egy családregény végének több fejezetében is. A rectón íródó bejegyzésekről ezek nemcsak elvonják az olvasói figyelmet, de amikor csak egy-egy mondat szerepel a fotók mellett, azok képaláírásokként is érthetők. Tehát a könyv egymással szembeni lapjai kölcsönösen ütemezik és értelmezik egymást. A kép és a szöveg párhuzamosan futó narratívákat alkotnak; az őszi vadkörtefa lombhullatása, majd tavaszi megújulása egybehangzik az elbeszélő azon bizonyos „három és fél perc” (a klinikai halál ideje) felé tartásának és „újjászületésének” történetével. Egy másik értelmezés lehet, hogy a könyv albumszerűsége a nyelven túli tapasztalat megragadásában játszik szerepet, vagyis fényképekkel beszéli el azt az eseményt, amely maga nem fogalmi, hanem éppen a fogalmiság végét jelzi.

Az alakulás és az állapotváltozás feszültségekkel teli folyamatai elsőrendűen a testi-fizikai síkon jelennek meg; akár a fa leveleinek elszíneződését és elhullajtását, akár az elbeszélőnek a saját biológiai történéseire tett reflexióját nézzük. Ahogy azt Vásári Melinda megállapította, azzal, hogy a test rendellenes működésével felhívja magára a figyelmet, kizökkenti a társadalmi normák betartásának rutinszerű cselekvéséből az elbeszélőt. Vagyis a saját testünknek a mindennapokban rejtve maradó, titokzatos folyamatai – amit a szervezetműködés zavartalansága biztosít – egyre nagyobb fókuszt követelnek maguknak. Így viszont a test csak erősíti az egyén önmagába zárkózását és a társadalomról, a közös létről való lecsatlakozást. A saját halál ebben az értelemben az egyedül megélt halálra vonatkozik, amelyben nem érvényesülhet a más általi önmegértés elve. Nádas regénye efelől olvasva arra tett kísérlet, hogy valamiképp mégis közvetíteni lehessen a legmagányosabb és legprivátabb tapasztalatot. A tétet pedig az a személyes motívum is emeli, hogy Nádas az irodalmi keretezéssel kívánja megérteni, mi is történt vele valójában abban a három és fél percben. Borbély Szilárd joggal vetette fel, hogy a Saját halál tulajdonképpen a halálból visszatértek beszámolóival mutat rokonságot, vagyis egy elkerülhetetlen, minden ember életét záró, nagyon is univerzális eseményről kíván egyéni tanúságot tenni a mű. A regényből készült, Forgács Péter rendezte film kulcsszavául szolgáló „umkippen” (’átbillen’) ezért úgy is érthető, hogy a közösségi létből a teljes elszigeteltségbe, a fogalmi nyelvből a testi érzékletek szintjére (és vice versa) vált az elbeszélés, amikor nekiveselkedik ennek a feladatnak. Nem véletlen, hogy a tanúságtétel nyelvi aspektusai a test tudományos vizsgálatától (pl. a szívritmus leírása) a bölcseleti beszédmódig (pl. a test és lélek egysége) vonulnak fel. Ugyanakkor az emlékezet megszakítatlanságának és teljességének a klinikai halál három és fél percében megtapasztalt állapota ellentétes azzal, ahogyan azt az elbeszélő narratívába rendezi. Míg a szöveg állítása szerint a saját halálban tapasztalható meg az az állapot, hogy minden egyszerre létezik, vagyis az emlékezet nem szakaszosan és egymástól függetlenül idézi meg az életutat, addig maga a regény éppenséggel tagolja a történteket. A Saját halál feljegyzései erről a feszültségről tanúskodnak: a képek melletti, egymástól elválasztott, töredékességet árasztó passzusok végső soron egységes, lineáris narratívát alkotnak, vagyis a halál előtti, közbeni és utáni részekre bomló történet vonalába szabályosan illeszkednek.

A beszédmódok változatossága egy szervezett kereten belül Nádasnál arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelvhez képest mindig másodlagos pozícióba kerül a tanúság (de nem a tanúságtétel) aktusa, ezzel pedig az elbeszélő tanúléte az elsődleges retorikai reflexió lehetetlenségéből fakad a nyelven kívüli/túli állapotot megragadni képes metanyelv hiánya miatt. Lőrincz Csongor ezért jutott arra a megállapításra, hogy a Saját halál végső soron nem azt mutatja meg, hogy a halál tapasztalata tanúsíthatatlan, hanem hogy miként lehet magára a tanúságra reflektálni: éppen a belső beszéd, a psziché időrendjén való túllépés eredményez a szövegben tanúságtételt. A puszta élet, a fizikai létezés extázisa olyan határhelyzet, amelynek túléléséből fakad maga a tanúlét; sőt a tanúságtétel a beszámolót készítő tanú túlélése révén érvényesül leginkább. Abban, hogy megismételhetetlennek állítja be a történést, vagyis az utólagosan, éppen a tanúságtétel révén nyeri el egyediségét, és fordítva: utóélet vagy újjászületés csak az irodalmi tanúságtételt követően lehetséges.