Tóth Krisztina: Síró ponyva

A ponyva az irodalomban az értéktelent, a klisékkel dolgozót, a kiszámíthatót és a felületest jelenti – a „síró ponyva” ezen belül a meghatót, a romantikust, a drámait jelölhetné. De ahogy a filmvászonra kerülő Ponyvaregény, úgy az itt megszülető "ponyvavers" is épp az önreflexió, a klisék tudatos használata miatt emelkedik a magas művészet szintjére. A címadás egyben távolságtartás is, különösen mert a Síró Ponyva egy azóta is létező cégnév, vagyis afféle ready-made, utcán talált költői szöveg.

A gyűjtemény egységét –, mint majd minden Tóth Krisztina-kötetben – az adja, hogy a versek beszélője végig ugyanaz a budapesti, a nagyváros tereiben mozgó, elhagyott, magányos, középkorú nő, aki egy gondosan, évtizedek alatt kidolgozott költői szerep megtestesítője. A 2001-es Porhó az összegzés kötete volt, a ~ viszont már a továbblépés lehetőségeit kereste. Az új hang a már a címből is kiérezhető fanyar humorból, a korábbinál erőteljesebb öniróniából, illetve a mondatok és a képek néhol szürreálisba hajló szétdarabolásából lett kikeverve, de az alapok ettől függetlenül megmaradtak. Az életmű első szakaszában a versek keretét még egy-egy fontos esemény, egy (elmaradó) ünnep, egy nyaralás, egy nagy találkozás adta, ebben a könyvben viszont a hétköznapi eseményekre, a látszólagos apróságokra, alig észrevehető belső rezdülésekre kerül a hangsúly. A szakítás és az azt követő depresszív életszakasz e költészet elsőszámú témája, a megcsalást, az elhagyást, a csalódást követő szorongás, a sírás, az útkeresés. A „Hova vezet a fel is út, le is út?” (A Síró ponyva dala) kérdés úgy hangzik, mint a van-e élet a halál után, és ebben a költészetben, ha van is újrakezdés, új életszakasz egy szakítás után, azt az emlékezés határozza meg.

Az emlékek egyre inkább szinte észrevehetetlen, hétköznapi, élettelen tárgyakhoz kapcsolódnak, mint amilyen egy lakat, egy szúnyogháló, egy kopott frizbi vagy egy folt a linóleumon. Mint Proust-nál a sütemény, Tóth verseiben ezek idézik fel az elmúlt eseményeket és vele a fájdalmat, de egyben bizonyítják is, hogy a gyászolt szerelem létező volt, hogy vannak valódi veszteségek, van mit elsiratni. Ezek a tárgyak fotográfiaszerűen rögzítődnek a szövegben, miközben a beszélő gyakran önmagát is kívülről látja és mintegy fotózza – hogy aztán az apró képkockákból rajzolódjon ki a traumatikus történetkeret: „Visszasírod majd, ez a múlt, / mondtad egyszer a lépcsőn vacsorázva, / mikor napok óta egy fehér frizbiből ettünk, / mert a tányérok becsomagolva álltak.” (Frizbi)

Olyan apróságokról szólnak a versek, mint egy sértő megjegyzés, ami elhangzásakor talán még mosolyogtató is, de sebet ejt, és a seb évek múlva is sajog. Egy ilyen megjegyzés idéződik fel a Hányszor könyörögtem egy versszakában: „Nekem te ne egyél kagylót, bazdmeg. / Van otthon tojás. Azt egyél. / Minek a fagyi, úgyis nagy a segged. / Ott az a nő: lehetnél olyan is, ha.”, vagy a Film Színház Muzsika soraiban, ahol a férfi nézőpontja a szintén kritikus és bántó apáéval keveredik: „Hogy hosszú lábú, karcsú nővé / váljak majd, azt szerette volna. / Miközben én a leckét írtam, ő a tévét / bámulta…” Árnyalt, kimért, fegyelmezett versek – melyek mégis könnyednek, természetesnek, ösztönösnek, élőbeszédszerűnek tűnnek. Még az olyan, központozás nélküli és nem is egykönnyen rekonstruálható szövegben is, mint amilyen a Balaton, ahol a mondatszálakat a soráthajlások egészen összebogozzák. Az elégikus dallam ennek ellenére is meghatározó marad: „Nem akartam hogy ősz legyen megint itt / vagyunk a kert is rábólint tilosban / futó idő megállt a túlba így vitt / maradni kéne még azt súgja jól van / bólint a bodza is alacsony napba / bámulsz felállsz lassan lemész a stégre”. Többféleképp tagolható a vers, de ezek között nincs jó és jobb megoldás – mindegyik egyformán érvényes. A mondatok megszakadnak, majd újrakezdődnek, de nem azonnal felismerhető a szakadás és az újrakezdés sem. Egyedi a szórend; egyedi, ahogy az összetartozó szókapcsolatokat a közbeékelések vagy a sortörések szétválasztják, meglepő, hogy ezek után a szöveg mégsem lesz kaotikus – ami a nagyon gondosan megtervezett szerkezetnek köszönhető. Az összefolyó mondatrészek eközben a csapongó emlékezetet, az összekeveredő képeket is mintázzák – a versnyelv tehát voltaképp az elme működését másolja, rendkívül hatásosan és ötletesen. Ezek a lebegtetett, kihagyásos, elbizonytalanított mondatok és a hétköznapi sérelmek súlyos sebei, a csip-csup bajok megverselése, az epikus jelleg, a rímes, dallamos sorok és a minden versben felbukkanó csendes, de fanyar humor jelenti tehát a kötet és Tóth Krisztina azt követő kötészetének az alapját.