Örkény István: Tóték

Örkény 1964-ben először kisregényként írta meg művét, s csak három évvel később formálta át drámává, amely azután leghíresebb darabjává vált itthon és külföldön egyaránt. A főszereplő Tót Lajos szimbólum lett az 1960-70-es évek Magyarországán, annak a kisembernek a jelképe, aki igyekszik kiszolgálni a hatalom irracionális működését, míg végül eljutva a végső pontig nem bírja tovább, és minden józan belátásnak ellentmondva fellázad. Noha a történet a második világháború alatt játszódik, s ezért a cselekménye egy konkrét történelmi korhoz köthető, a szűk helyszínre koncentrált cselekmény és a szereplők szimbolikus alakja kitágítja a darab jelentéstartományát.

Tót Lajos fia a fronton teljesít szolgálatot, s parancsnoka, az Őrnagy két hét szabadságra érkezik Tótékhoz, hogy kipihenje a frontszolgálat fizikai – és főleg lelki – terheit. Az egész Tót család igyekszik a kedvében járni, hogy fiúknak minél kedvezőbb helyzetet teremtsenek, amikor az Őrnagy visszatér majd a frontra. Ötleteit, szeszélyes kívánságait kritikátlanul teljesítik, s ezzel lassanként teljesen elveszítik önállóságukat, valódi karakterüket is. A Tót család három tagja sajátos drámai viszonyban áll egymással. A feleség, Mariska egyfolytában fia kegyetlen körülményeire gondolva buzdítja, kényszeríti Tótot, hogy kiszolgálja az Őrnagy kívánságait. Ő és lánya, Ágika teremtik meg az egyensúlyvesztett helyzet alapját, hiszen amikor Tótnak még volna néhány autonóm kísérlete, a nők ezt folyamatosan felszámolják. Tót Lajos tűzoltóparancsnok ugyanolyan autokratikus személyiség, mint az Őrnagy: a konfliktus fő vonala kettejük között bontakozik ki, és vezet a végső tragédiához. Noha a darab dramaturgiájában az Őrnagy alakja válik ellenszenvesebbé (részben az általa használt nyelvezet, részben a színészi játék lehetőségei miatt), valójában mindketten ugyanolyan negatív tulajdonságokat hordanak magukban, s ezért nem a jó és a rossz küzdelme látható a színpadon, hanem egy groteszk világ különböző szereplőinek értelmetlen vetélkedése.  Küzdelmük értelmetlenségét visszamenőleg is aláhúzza, hogy a második felvonás elején a Postás meghozza a tábori lapot, amelyből kiderül, hogy Tóték fia elesett a fronton, de sajátosan torz világnézeti megfontolásból nem adja át, inkább összetépi azt. Innentől kezdve viszont már a nézők is tudják, hogy Tóték minden önfeladó cselekedete hiábavaló, s ez nagyban erősíti a dráma egyes jeleneteinek abszurd hatását. A mű zárása ezért abszurd és nem heroikus, tudjuk, hogy a gyilkosság ugyanolyan értelmetlen, mint a korábbi önfeláldozás.

A drámai erő legfőbb eszköze a sűrítés, tömörítés. Ezt hasonló módszerrel alkalmazza az író, mint az Egyperces novellák esetében, csak a legszükségesebb információkat mondják el a szereplők: jellemrajzuk csak a legfontosabb pár szavukból bontakozik ki, s a helyzetkomikum legfőbb alapja is az elhallgatott információk mennyisége. A darab mellékszereplőinek (Postás, Gizi Gézáné, Cipriani professzor, Tomaji plébános) funkciója elsősorban az, hogy Tóték különös és eszement helyzetét plasztikusabbá tegyék. Ők nem lépnek kapcsolatba az Őrnagy jelképezte önkény viszonylatával, de nem is ellensúlyozzák azt egy normális, „józan” világ felmutatásával. A kis felvidéki falu élete alapvetően békés még ebben a háborús időszakban is, s ez a környezet teszi lehetővé, hogy a dráma általános jelentéssíkon a kiszolgáltatottság elleni felszólalás szimbolikus darabjává váljék. A zárás – amikor Tót végez az Őrnaggyal – éppen ezért furcsa katarzist hordoz. Az abnormális viszonyrendszert ezzel az infantilis gyilkossággal nem lehet megszüntetni, a világ ettől még nem nyeri el normális működését.

A darab cselekményes cselekménytelenségének központi és ezért szintén szimbolikussá váló motívuma a dobozolás: a kartondobozok méretre hasítása és összehajtogatása. Magyarországon a dobozolás fogalma innentől kezdve az értelmetlen és pusztán az időt kitöltő munka szinonimája lett, s igen sokszor használták a szocializmus időszakában, ahol bőven elfordultak ilyen munkakörök, beosztások, tevékenységek. A korabeli kritika nagyon pozitívan fogadta Örkény drámáját. Egyrészt megfelelt az ideológiai elvárásoknak, hiszen a régi magyar hadsereg őrnagyát lehetett a képtelen helyzet bűnbakjává tenni, másrészt az újszerű megformálási móddal a magyar színpadi munka egy fontos, új útja nyílt meg. A darab szövegterjedelme nem nagy, ezért a színházi játék során a színészek néma jeleneteivel, gesztusaival egészítik ki a szöveget. Az első bemutató 1967. február 27-én volt a Thália Színházban: az Őrnagyot ekkor – akárcsak a dráma alapján készült filmben, 1969-ben (Isten hozta Őrnagy úr, rendezte: Fábri Zoltán) – Latinovits Zoltán játszotta. A darabot több nyelvre lefordították, és a világ számos országában játszották – sok előadásban erősen aktualizált felhangokkal –, s mivel az önkényuralomnak való kiszolgáltatottság minden földrészen ismerős szituáció, mindenhol nagy sikert aratott.