Tolnai Ottó: Vidéki Orfeusz

Első kötete, a Homorú versek (1963) megjelenése után húsz évvel látott napvilágot Tolnai Ottó válogatott verseinek gyűjteménye Magyarországon. Újvidéken kiadott hét verseskötetéből nyújt válogatást, emellett tartalmazza szlovéniai útinaplóját (Az uralkodó csúcs), valamint A zsilett kora c. ciklusban részleteket kisprózakötetéből, a Virág utca 3-ból. A műfaji sokféleséget nem jelzi a könyv, vers és próza között elmosódik a határ. Tolnai Ottó, az Új Symposion folyóirat alapítóinak egyike ekkorra már kanonizált szerzője a vajdasági magyar irodalomnak, recepciója is igen gazdag. A Vidéki Orfeusz magyarországi kritikai fogadtatása során viszont arról olvashatunk, hogy „a vajdasági magyar irodalmi avantgárdról, a Symposion-körről és izgalmasan szerkesztett folyóiratáról sokáig csak beavatott filoszok, a modernség számára kivívott tágasabb mozgásteret irigylő költők és kritikusok szektái tudtak” (Csűrös). Mi több, az avantgárd megítélésében sincs még teljes egyetértés: „sokan a szavak öncélú laboratóriumainak tekintik ezeket a műhelyeket, pedig napjaink magyar avantgárdja ugyanúgy a mindenség és az emberi lét értelmével és értelmezhetőségével viaskodik, mint a klasszikus korok költészete”. Létjogosultsága indoklásra, jellege magyarázatra szorul, amellyel Tolnai Ottó költészete is leírható: „hadat üzen a megszokásnak, a magyar vers kialakult hagyományainak, küzdelemre hívja a nyelvet, a szótárt és a grammatikát, elfogadott kulturális értékek után tesz ironikus kérdőjelet, s megpróbál új értékeket teremteni. Utat készül vágni az ismeretlenbe, nemegyszer a sötétben kutat, mintha képtelen volna tájékozódni a nyelv őserdejében, máskor viszont meglepő felvillanások jelzik eredményeit” (Pomogáts).

A Vidéki Orfeuszban megjelenő korai versek azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy hétköznapi tárgyakat emelnek be a szövegvilágba. Ehhez pedig olyan „keresetlen, természetes dikció” járul, amely összhangban van a versanyaggal és a tárgyak mindennapiságával. A recepció szerint Tolnai Ottó elutasítja a közéleti költő szerepét, ami akkoriban a kelet-európai irodalmakban kötelező tartozéka volt a költői megszólalásnak. Így alakulhat ki az a versbeszéd, amely a tárgyakat nemcsak központi szerepbe helyezi, hanem „rejtelmes értelemmel ruházza fel”. A későbbi költői korszakokban az a fajta szürrealizmus válik irányadóvá, amely nem automatikus az „értelmetlenségig”. A recepció jelentést keres ezekben a versekben is. Külön kihívást jelent a Legyek karfiol című avantgárd poéma meg a Cím nélkül címet viselő hosszúvers, amelyek Tolnai verseinek „nehezebben érthető” csoportjához tartoznak, és „a mélytudat homályosabb, csak tapogatózva követhető áramlataira utalnak”. A csapongó, merész grammatikához olyan vizuális és grafikai megoldások járulnak, amelyek méginkább elbizonytalanítják a jelentéstulajdonítást. Szélsőséges gondolatokat és érzelmeket hoz közös nevezőre a kötet. „Az iszonyatosban talált gyönyörűség látszólagos ellentmondását gyakran a nevetségesség mozzanata komplikálja, és színezi groteszkké. Ez nyilatkozik meg alantas és fennkölt, meghökkentő és komoly, profán és szent képzeteket gátlástalanul egybeolvasztó, újszerű szóösszetételeiben (»vérhaséj«, »tükörszeméttelep«), bizarrságukban kifejező jelzős és határozói szerkezeteiben (»gyűrött tojás«, »tank szívkeretben«)” (Csűrös).

Tolnai költészetének fontos állomását jelzi Gerilladalok című versciklusa, melynek értelmezésében nagy eltérések figyelhetők meg. A recepció egy része szerint a Che Guevarának ajánlott ciklus közvetlen politikai programot hirdet, az újbaloldaliság lázadó eszmeiségét vállalja fel (Pomogáts). Mások szerint sem az 1968-as eseményekhez, sem a gerillaharchoz köthető közvetlen jelentéstartalma nincs, csupán „a fogalomra mint jelképre” van szüksége, amely a provinciális, az újításokat befogadni nem akaró kisebbségi kulturális élettel vívott csatározásokra utal. Ironikusan érzékelteti a lázadó megnemértettségét és kívülállását; „ebben a háborúsdiban, a gyermekkor kis szigetén a játék, játékosság elemei keverednek valamely fiktív harccal” (Thomka). A Gerilladalokban jelennek meg Tolnai lírájában elsőként azok a motívumok, amelyek a gyermekkor helyszínét, a kisváros flóráját és faunáját, embereit, történeteit jelenítik meg. Ezeket költészetének későbbi szakaszaiban is gyakran felhasználja, továbbfejleszti, variálja. Magánmitológiájának jellegzetes motívumai ezek, amelyek az életmű egészében nyerik el jelentésüket. A motívumok ismétlése és szoros, rizómaszerű összefűzése legfőbb kompozíciós eljárása lesz, amely hozzájárul a rímtelen vers jellegzetes hangzásvilágának kialakításához. A motívumok között megjelenik Wilhelm, a falu bolondja, akit Tolnai Ottó egy festményen lát meg, melyen gitárral a kezében énekel. A Vidéki Orfeuszban megjelenő ciklusból majd egész kötetnyi jön létre, a Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orfeusz. Fordulópontot jelent majd Tolnai költői pályáján, a verset kimozdítja a történet felé; versekből regényt ír. Másik motívuma a kötetnek az „árvacsáth”, amelyből később úgyszintén önálló könyv bontakozik ki (árvacsáth, 1992), és mutatja be a Kosztolányi és Csáth nevével fémjelzett világot. Ez a két motívum ad választ a kérdésre, hogyan kerül a „vidéki” jelző annak a költőnek az önmeghatározásába, aki európai művészeti jártasságát hirdeti. „A végeken túli vidéket” – Kosztolányit és Csáthot követve – felvállaló költői programot Tolnai így határozza meg: „a lehető legnagyobb kihívást, kalandot, életveszélyes utazást” jelenti, „ugyanakkor minden vidékies komplexus nélkül”.

A ​​​​​​​Vidéki Orfeusz anyagából kiemelkednek a „szürrealista-dadaista ódák”, a Nullás liszt, a Csontváry Mosztárban, a Vitéz nagyanyám, a Celebesz Celebesz nélkül, amelyek keletkezésük idején olyan nagy hatásúak voltak, hogy nonkonformista szenzibilitásuk módosította a vers mibenlétéről szóló vélekedéseket.