Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Fogy a virág, gyűl az iszap. Nehéz szagú iszap felett. I-III.

A Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent „trilógia” első két, a Kriterion 1971-ben, illetve 1974-ben gondozta kötetét az elemzők ahhoz az újabb erdélyi emlékirat-irodalomhoz kapcsolják, amely a román pártideológiai, művészetpolitikai döntések következtében a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben kaphatott végre nyilvánosságot. A fordulatot Lám Béla, Csinszka egykori vőlegénye A körön kívül című memoárja (1967) jelentette. A nyomában megjelent emlékezések írói – egy korabeli méltatás szerint – „mintha a Történelemmel szállnának perbe. Ki így, ki úgy: de azzal, amivé a Történelem tette cselekedeteiket” (Tordai). Ebből a szemszögből mintha egy generáció tartana önvizsgálatot, a hatvan-hetven esztendősöké, vagyis azoké, akik gyermekként élték meg az első nagy háborút, eszmélésük, felnőtté érésük a Trianon körüli időkre esett, szereptudatuk, feladatvállalásuk pedig a harmincas évekre alakult ki. Az összefoglalások többek között Nagy István önéletrajzi ciklusát sorolták ide, továbbá Daday Lóránd és Tabéry Géza, Balogh Edgár és Kemény János, Szentimrei Jenő és Bartalis János visszaemlékezéseit, vagy Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirágát (1970). Szinte mindegyik esetben felmerült, hogy a múltidézést, a történelemmel való perlekedést épp az 1944/45-ös történelmi fordulatnál hagyták abba, amikor szembesülhettek volna: eszméiket, hitüket, harcaikat igazolta-e a kor, az az új társadalmi rend, politikai formáció, amelyért küzdöttek.

A trilógia a szerző életét születésétől (1901) a második világháború végéig, pontosabban az 1945 nyarán a segesvári Petőfi-ünnepségen mondott beszédéig követi nyomon, itt-ott előrefutva az alkotás jelen idejébe, mintegy beszámolva alkotói elképzeléseiről. Kéri például az olvasót, nehogy azt gondolja, a tárgyalt kérdésekben és eseményekben „vakmerően a magam mai meggyöngült emlékezetemet kitalálásokkal dúsítom fel”. Tudatja, hogy egykori riportjai, cikkei, közéleti írásai az adatok, nevek, történések „kútfői”. S olyannyira azok, hogy a kritikusok felhozták, a múlttal szigorú s olykor fárasztó „adatoltsággal” számot vető emlékezéseknél „eluralkodik a tényanyag” az eredetileg „regényes” önéletrajzi formán. Kevésbé áll ez a vélekedés a nehezen adatolható gyermekkor felelevenítésére, a szülőfalu, a Felső-Nyárádi Mikháza mindennapjairól, a paraszti gazdálkodás gondjairól számot adó s 1971-ben a romániai írószövetség prózadíjában részesülő első kötetre. Erről okkal vélekedhettek úgy, hogy nem a klasszikus értelemben vett memoárok közé tartozik, mert kevesebb benne a vallomás, az esszéisztikus töprengés, az eszmékkel való vívódás. Nagyobb a mesélőkedve a marosvásárhelyi gimnáziumi, majd a kolozsvári tanárképzői, illetve I. Ferdinánd Király Tudományegyetemen töltött tanulóévek felidézésekor is, eljutva egészen az újságírói pálya kezdetéig, az 1923 és ’25 között a Keleti Újságnál, további két esztendőben pedig az Újságnál végzett munkájáig. Habár korabeli írásai részleteivel ez az időszak már dokumentálható lenne, a „kútfőkhöz” igazán a következő, az 1927 és 1937 közötti évtized kisebbségi küzdelmeinek leírásakor fordul. Az idő tájt, amikortól a Brassói Lapok munkatársa, s már szépíróként, Benedek Elek „fiaként”, a székely írók között is számon tartják – hiszen szerepelt a Tizenegyek antológiában (1923) –, majd a „nemzetiségi lét tudatosodásának regénye”, az önéletrajzi elemekkel dúsított Vakvágányon (1930) miatt terelődött rá a figyelem. Ennek fő oka, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalta a kiadását, a még az egyetemről ismert Tamási Áron viszont kiállt mellette, hangoztatván, hogy az új erdélyi magyar generáció újjáértékelte a „nemzetfenntartó” eszméket. „Mi az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének a feltételeit és útját keressük!” – Kacsó így összegezte a történelmi sors még oly kényszerű vállalásából fakadó feladatokat, a Kós Károly transzilvanista és néppárti elképzeléseit, radikalizmusát magában foglaló programot, amely a kisebbségi közélet és képviselet demokratikus alapú megszervezését tűzte ki célul.

A lényegét tekintve ennek a programnak a vitája zajlott 1937 őszén a Vásárhelyi Találkozón, amelynek a szervezéséről és lefolyásáról, a szerzőt ért súlyos támadásokról, megbélyegzéséről a trilógia harmadik kötete számol be. Az 1983 végére elkészült Nehéz szagú iszap sorsáról a diktatúra döntött: nem engedte megjelenni. Dávid Gyula szerkesztői levele azt sejteti, hogy főképp a Találkozóról, illetve a második bécsi döntést követő pár évről szóló részek miatt, amikor Kacsó – noha hívták Kolozsvárra, sőt Bajcsy-Zsilinszky Budapestre a néplapjához – továbbra is a Romániához tartozó Dél-Erdélyben maradt. Nagyenyedre költözött, ahol az Erdélyi Gazdát szerkesztette. A román cenzúra fennakadhatott a háború végének s a „béke” kezdetének a leírása miatt is, hiszen az utóbbi annak az 1945 nyaráig tartó tíz hónapnak a krónikája, amit internáltként Tirgu Jiu (Zsilvásárhely) lágerében töltött, anélkül, hogy ügyészi vagy bírósági eljárás indult volna ellene és sok, ugyancsak bűntelen társa ellen. Névsoruk s a „lágeralbum-tervezet” közlésével a szerző mintegy emléket állít nekik. Előadásmódja itt is tárgyilagosságra és tárgyszerűségre törekszik, kissé háttérbe szorítva az irodalmi élettel kapcsolatos események taglalását, az írói-költői portrék festését, például saját, Lélekvesztőn című regénye (1941) készítésének és fogadtatásának ismertetését is. „[Ú]gy zuhant reánk, bizakodó emberekre a történelem, mint valami megbotlott vak óriás a tehetetlen törpékre” – szemlélteti a regény a bécsi döntés hírét váró s fogadó brassói magyarok hangulatát, akik húsz év után már tisztában vannak vele, hogy hiába szállnának szembe a Történelemmel. Ez a belátás azonban nem gátolja meg az írót abban, hogy folyvást felvesse a nemzetiségi létezés talán soha meg nem szűnő dilemmáját, a „kétfrontos” harc gondját: miközben szembe kell szállni a magyar egység gondolatának önérdekű és szűk látókörű hirdetőivel, aközben a kisebbség és a többség politikai viszonyában muszáj az egység gondolatát hirdetni. A trilógiát elemző Láng Gusztáv keserű tanulságot von le ebből: a Kacsó által a magyar, a román és az európai politikai összefüggésekbe állított kisebbségi lét „szinte laboratóriumi példája lesz a távolból induló történelmi »forgószél« zsákmányaként sodródó kelet-európai népek újabb kori történelmének”.