súgó szűrés
keresés

A napfény íze

Rendező
Szabó István
Bemutató
2000.01.27.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
2 óra 55 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Szabó István modernista korszaka után (Álmodozások kora, 1965; Apa, 1966; Szerelmesfilm, 1970; Tűzoltó utca 25., 1973, Budapesti mesék, 1977) a klasszikus történetmesélés, valamint egyetemes érvényű történelmi és társadalmi kérdések felé fordult sokszor nemzetközi koprodukcióban készült midcult filmjeiben (Mephisto, 1981; Redl ezredes, 1985; Hanussen, 1988; Találkozás Vénusszal, 1991; Szembesítés, 2001). Ennek a tendenciának a betetőzése a 20. századi magyar történelmen átívelő családtörténet, A napfény íze. A „fordított karriertörténetben” a szakmai sikerek az egyén és a család bukását katalizálják.

A címszereplő keserűlikőrt gyártó Sonnenschein-família három generációjának férfitagjai (a bíró Ignácot, a Petschauer Attila olimpiai bajnokról mintázott kardvívó Ádámot és a kommunista politikai rendőrség, az ÁVO, a későbbi ÁVH kötelékeibe belépő Ivánt egyaránt Ralph Fiennes játssza) azáltal lesznek sikeresek szakmájukban, hogy a mindenkori antiszemita társadalmi-politikai rendszerrel (az Osztrák–Magyar Monarchia, a Horthy-rezsim, a kemény diktatúra) kollaborálnak. Ám önfeladásuk súlyos ára, hogy szembekerülnek zsidó sorstársaikkal és rokonaikkal, így a családi örökségéhez hű Valival (Jennifer Ehle és Rosemary Harris) és a lázadó kommunista Gusztávval (James Frain és John Neville). Ők végig kitartanak elveik mellett, s ez predesztinálja őket arra, hogy testvérükkel (Ignác) és annak fiával (Ádám) ellentétben túléljék az elnyomó rezsimeket.

A napfény íze formai értelemben konvencionális film. Koltai Lajos operatőri munkája teljes mértékben alárendelődik a cselekménynek, a családi történetet pedig az ÁVH túlkapásait megtapasztalva megigazuló Iván didaktikus narrációja kíséri. Korántsem eredeti, Szabó által már a hatvanas években alkalmazott formanyelvi megoldás az archív felvételek és a forgatott jelenetek összemosása (lásd például az Apában az 1956-os utcai vonulást az Egmont-nyitányra). A napfény ízében híradófilmrészleteken keresztül nemcsak megidézi a történelmet, de ezekkel ötvözi archív hatású saját jeleneteit, így érzékeltetve, hogy hősei életét miképpen determinálják a kollektív sorsfordító események (például 1956-ban Iván aktívan részt vesz a Sztálin-szobor ledöntésében).

Szabó művei gyakran melodrámák vagy tragikus románcok (Bizalom, 1980; Édes Emma, drága Böbe, 1992); A napfény ízében is felhasználta ezeket a műfajokat. Ignác, Ádám és Iván kudarcai a történelem színpadán szerelmi kapcsolataik tönkremenésével járnak együtt, a diktatórikus társadalmi-politikai berendezkedések mellett az ideológiai konfliktusok és az önfeladás jelentik az intimszférát szétromboló „nagyobb erőt”. Ignác és Vali házasságát a szigorú vallási normák nem, politikai nézetkülönbségek viszont már tönkre tudják tenni (a férfi elkötelezettje, mostohatestvére viszont heves kritikusa a Monarchiának). Ádám és testvére párjának, Grétának (Rachel Weisz) „bűnös viszonya” azért romlik meg, mert a sportsikereitől és a nacionalista ideológiától megrészegült férfi a nő könyörgése hatására sem hajlandó elhagyni az országot a zsidótörvények bevezetése után. Iván és egy befolyásos kommunista katonatiszt feleségének (Deborah Kara Unger) szintén „tiltott szerelmét” nem egyszerűen a lebukás veszélye, hanem az ötvenes évek kemény diktatúrájának paranoid hangulata mérgezi meg.

A film bemutatója után főleg Magyar­országon váltott ki heves vitákat többek között a zsidóság asszimilációjának leegyszerűsített bemutatása, illetve kritikája, valamint ezzel összefüggésben a konklúzió miatt (a megigazult Iván visszaváltoztatja családnevét Sorsról Sonnenscheinre). György Péter kritikus hangvételű cikkére válaszolva védte meg Vitányi Iván Szabó István művét, és amellett érvelt, hogy az asszimiláció kérdéskörénél fontosabb benne a mindenkori diktatórikus hatalommal való megalkuvás problémája. Vitányival egyetértésben megállapítható, hogy a kollaborációval kapcsolatos dilemmák teszik nemzetközi szinten, illetve nem zsidó identitásúak számára is átélhetővé a történetet. A napfény íze példázatnak tekinthető, amely bemutatja, hogy az elnyomó rezsimmel együttműködő egyén saját erkölcsi, sőt fizikai értelemben vett pusztulását idézi elő. A kollaboráció az Apától kezdve egyre markánsabban visszatérő motívum Szabó István filmjeiben, mindez a rendező ügynökmúltjára vezethető vissza (Szabó „Képesi Endre” fedőnéven írt jelentéseket kollégáiról és barátairól 1957 és 1963 között). Ahogy a Mephisto vagy a Szembesítés, úgy A napfény íze is az identitás megtagadása és az elvek feladása elleni vádirat. Ignác azért változtatja meg a nevét Sonnenscheinről Sorsra, majd Ádám azért tér át a katolikus hitre, mert az antiszemita rendszer csak így engedi őket feljebb jutni a ranglétrán, ám ezért ugyanazt a súlyos árat fizetik, mint az Oscar-díjas Mephisto antihőse, Hendrik Höfgen: a mindenkori hatalom kiszolgáltatottjaivá válnak. Ezzel a dilemmával szembesült Szabó István is, amikor 1957-ben ötvenhatos szerepvállalása miatt Kézdi-Kovács Zsolttal és Kardos Ferenccel együtt letartóztatták, megverték és együttműködésre kényszerítette őt a Kádár-rendszer állambiztonsága. Az alkotó és egyben Magyarország reményét, áhított pozitív jövőjét szimbolizáló Iván azért kap lehetőséget a szabadabb életre, egyáltalán arra, hogy békében, „ágyban, párnák közt” haljon meg, mert felismerte felmenői hibáit. Ignác és Ádám a Sors névvel és a kereszténységgel magukra erőltették az elnyomó hatalom által elismert „kényszeridentitást”, Iván viszont megértette, hogy a Sors az egyénre káros, énfeladással járó kollaborációt jelképezi, ezért lázadt fel az antiszemita politikai rend­őrséget fenntartó diktatúra ellen 1956-ban, és ezért vette fel újra a Sonnenschein nevet.

Irodalom

György Péter: Sorsválasztók. Élet és Irodalom, 2000. február 11.

Margócsy István: A kép-mutogató. A napfény íze. Filmvilág, 2000. 3. sz.

Vitányi Iván: Miről szól A napfény íze? Reflexiók György Péter cikkére. Élet és Irodalom, 2000. február 25.