A torinói ló

Tarr Béla életművét általában két korszakra bontják a filmtörténészek: a hetvenes–nyolc­vanas évek dokumentarista stílusú társadalmi problémafilmjeit (Családi tűz­fészek, 1977/1979; Szabadgyalog, 1981; Pa­nelkapcsolat, 1982) követik a Kárho­zattal (1988) kezdődő fekete széria apokalipszisfilmjei (Sátántangó, 1994; Werckmeister harmóniák, 2001; A londoni férfi, 2007). Azonban Tarr szerint nincs két korszak, mert a Családi tűzfészek, a posztmodern stíluskísérlet, az Őszi almanach (1985) és A torinói ló is ugyanazokról az univerzális, nemzetközi szinten is értelmezhető problémákról szólnak: a kegyetlenségről, az értékválságáról és az ember elaljasodásáról.

A torinói ló több szempontból is az apokalipszis, vagyis a „vég” filmje. Az alapmű, Tarr állandó alkotótársa, Krasznahorkai László 1990-ben publikált esszéje (Legkésőbb Torinóban) a rendszerváltás, a „szocializmus apokalipszise” idején készült, bár ahhoz inkább indirekt módon kötődik. Alaptörténete szerint Friedrich Nietzsche 1889-ben, Torinó utcáján meglátott egy kocsist, aki a lovát ütlegelte. A filozófus az állat nyakába borulva próbálta megvédeni a jószágot a csapásoktól. Ez jelezte elméjének megbomlását, majd utolsó mondatát („Mutter, ich bin dumm” / „Anyám, bolond vagyok”) követően Nietzsche katatón állapotba került 1900-as haláláig. A torinói ló a kocsis, a lánya és a ló életét mutatja be a világot lassan elpusztító kataklizma idején. A kritikák és Tarr Béla saját értelmezése szerint is az utolsó, teljes sötétségben játszódó jelenetben a kataklizma nemcsak a film cselekményvilágát, hanem magát a filmet is felszámolja. A rendező tudatosan zárta le ilyen módon a cselekményt – és saját életművét is. Azóta csupán oktatói munkát végzett, és csak összművészeti tevékenysége (A világ végéig című amszterdami kiállítása, illetve a Bécsi Ünnepi Hetek) keretében rendezett filmeket (Muhamed, 2017; Hiányzó emberek, 2019).

A torinói lóban Tarr hosszú beállításos stílusához radikális minimalizmus társul. Az egyetlen helyszínen, a család tanyáján játszódó film a két főszereplőre és a lóra fókuszál, rajtuk kívül pedig csak a pálinkát kérő szomszéd, Bernhard és néhány átutazó cigány tűnik fel. A cselekmény apa és lánya hat napját öleli fel, ám ezeket a napokat az egy-két beállításból rögzített, ismétlődő, rutinszerű alapcselekvések (öltözés, étkezés, utazás a lóval), valamint a tőmondatokból, szavakból álló rövid dialógusok jellemzik. Tarr Béla állandó alkotótársa, Víg Mihály egyetlen vezérmotívumra épülő filmzenét készített, amelynek részletei vissza-visszatérnek a film során. A torinói ló hangkulisszáját a rövid dialógusok és a zene mellett a süvítő szél határozza meg a játék­idő nagy részében, és a minden létezőt, illetve az ember emberségét elpusztító kata­klizmát szimbolizálja. A filmhang pedig azért is fontos, mert miután az utolsó jelenetben kialszik a fény, a szereplőket és a külvilágot csupán hallhatja a befogadó. Mivel a fény az analóg és a digitális filmnek is az alapja, így Tarr Béla művének végére valóban megszűnik létezni maga a film médiuma is; az utolsó jelenet kvázi rádiójátékként hat.

A torinói ló Kovács András Bálint és Schubert Gusztáv szerint is fordított teremtéstörténet. A Biblia szerint káosz és sötétség uralkodott a világban, ám Isten egy mondatával („Legyen világosság!”) megteremtette a fényt, később a napszakokat, a vizeket és a szárazföldeket, a növényeket és az állatokat, a hatodik napon az embert, majd a hetedik napon megpihent. Tarr Bélánál az emberiség elaljasodásával (amelynek szimbóluma az ártatlan lovát ütlegelő kocsis és a filozófus-zseni Nietzsche megőrülése) kezdődik a kataklizma, amely napról napra tünteti el az életet a világból: kiszárad a kút, a család megélhetését biztosító ló nem iszik, nem eszik többé, elhallgat a szú, majd ismét beköszönt az őskáosz sötétsége. Ám a két, gépies interak­ciókra redukált ember az apokalipszis közben és azután is folytatja mindennapi rutinját.Az egyetlen táplálékuktól, a főtt krumplitól korábban megundorodó apa mondja lányának az utolsó jelenetben: „Enni kell.” Ez azonban nem pozitív üzenet, nem az életbe vetett hit és az emberség visszatérésének jele, hanem sokkal inkább a szimptómája annak, hogy az ember elveszítette méltóságát, nincsenek értelmes céljai, már a megváltó pusztulás sem adatik meg számára, csupán az értelmetlen, üres létezés pokla. Friedrich Nietzsche története ezen a ponton kapcsolódik Tarr apokalipszisfilmjéhez. Nietzsche maga is foglalkozott a keresztényi értékrend átrendeződésével, illetve az új értékek meghatározásával. Krasznahorkai szerint, amikor a filozófus a kocsis kegyetlenségét látta, felismerte, hogy az elnyomottak (akiket a ló szimbolizál) megnyomorítása, az emberi kegyetlenség a hagyományos értékrend válságának a következménye, és a Teremtő ­hiányában magára maradt emberiség nem képes önmagának pozitív értékeket teremteni. Ha „Isten halott”, saját „teremtőjeként” az embernek kellene irányítania a maga sorsát, azonban mint A torinói ló és Tarr Béla korábbi művei demonstrálják, élet, illetve élettér helyett privát, élhetetlen poklokat teremt. Ugyanakkor a rendező kifejezetten pozitívan gondolkodik az emberiségről: „Semmilyen más megoldás nincs, kell hinni abban, hogy az emberek alapvetően normálisak.” Szerinte művei sötét tónusú világ- és emberképük ellenére erőt adhatnak a nézőnek, aki elgondolkodhat azon, hogy bár az emberiség a kárhozat felé tart, még visszatérhet a helyes útra, ha korrigálja hibáit, illetve ellenáll az elnyomó erőknek. Hiszen a Családi tűzfészek óta Tarr antihősei saját bűneik vagy zsarnoki figurák miatt válnak emberi roncsokká.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala