Boldogtalan kalap

A ködszürke szocializmus unalma nagy művészi lehetőséget kínált arra, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek filmrendezői magát a szürkeséget és az unalmat értelmezzék – s felfedjék a humort a mozdulatlanságban vagy a tragikumot a távlatok hiányában. Ez a törekvés kivált a nemzedéki közérzetfilmek néhány darabját fémjelzi, amelyek az össztársadalmi tehetetlenség fojtogató élményét kíméletlenül drámaiatlan történetekben próbálták megragadni – legyen szó Dárday István és Szalai Györgyi Filmregényéről (1978), Elek Judit Sziget a szárazföldön (1969) című művéről, vagy a korszak kulcsművéről, Jeles András A kis Valentinójáról (1979). Sós Mária debütáló mozija szintúgy a valódi történések sajgó hiányáról mesél, ám ezt a hiányt egy speciális élethelyzettel köti össze: megrekedt hősei elvált vagy válni készülő, s már nem fiatal anyák.

A Vörös Éva novelláit adaptáló Boldog­talan kalap három halkszavú nő életéről tudósít, akik már túltették magukat a lánykori reményeken: rezignáltan tűrik a magányt és a csendet, de arra is hajlandóak, hogy romantikus randevú helyett káposztát egyenek egy tétova bölcsésszel (Karátson Gábor festő tűnik fel egy beszédes epizódszerepben). Kata (Földessy Margit) hol fiatalságát siratja, hol határozatlan exférjére (Koltai Gábor) vágyakozik, az újságíró Vera (Kishonti Ildikó) annyira magányos, hogy szilveszterkor egy barátja – öngyilkosságot sejtve – ráhívja a mentőket, és kimossák a gyomrát. A könyvtárosként dolgozó Mária (Nagy Anna) pedig egy ügyetlen bölcsész­fiú­val (Fenyő Ervin) kezd zsenánt románcba, de udvariasan viseli azt is, ha atlétára vetkőző exférje (Ruszt József színházrendező alakításában) gulyáslevest főz a konyhájában, és négyszer(!) is megkérdi: „Tényleg nincs semmi újság?” Nincsenek határozott célok, drámai konfliktusok, de még hangos szavak sem: Sós éppúgy kispórolja a cselekményből a közérzetfilmekre jellemző közéleti motivációt, mint az intenzív, személyes drámát, s inkább a kényszerpályás életek hátsó udvari nyűgjeit fürkészi, esetleg az újrakezdés bátortalan reményét kutatja.

De a Boldogtalan kalap legkivált a megrekedtség fokozhatatlan banalitását mutatja meg. A szereplőket tetőtől talpig hétköznapi helyzetekben látjuk, gyakran mozdulatlanul, vagy lassú, iránytalan, meg-megszakadó mozgásban (például Mária és udvarlója kényszeredett könyvtári lépcsőzésekor), miközben zavart vendégek érkeznek hozzájuk, és egykedvű gyerekek bolyonganak a lábuk körül. Ebben a világban a változás csak távoli remény – de talán az akarat és az értelmes cél is kipusztult, s az asszonyok jobb híján alávetik magukat a lomhán múló időnek. Sós hősnőinek kitettségét és akarattalanságát pont az poentírozza, hogy mindahányan radikálisan erőtlen férfiak áldozatai: billegő léptű, bocsánatkérő, hebegő-habogó bétahímek vonulnak elénk; még a fiatal, jóképű mentős (Máté Gábor) is zavaradottan pislog az éjféli látogatás alkalmával. Ebben a társadalomban a férfiatlan férfi is a biztonság ígérete lehet az egyedülálló nőnek, s még ezek az alantas példányok is fölötte állnak egy gyerekes anyának.

Az elakadt életek banalitását a formanyelv is kihangsúlyozza. Sós és Szabó Gábor operatőr túlnyomórészt fix kistotálokra és hosszú beállításokra építi a jeleneteket, így közvetlenül átélhetővé válik a mozdulatlanság terhe és a történés nélküli percek ólomsúlya. Ugyanakkor ez a fogalmazásmód rendkívül felértékeli a díszletet és a környezetet: a rezzenetlen totálképek sorra-rendre (kis)polgári lakásbelsőket vagy irodákat mutatnak, s a piszkos falvédők, elhasznált gyapjúszőnyegek meg összehurkolt könyvstócok világa mintegy ránehezedik a benne ténfergő szereplőkre. Több olyan pillanat is akad, amikor a képeken egyetlen ember sem látszik: kimentek ajtót nyitni, vagy bementek egy másik szobába, s mi nézőként zavartalanul vizsgálhatjuk a szocialista belsőépítészet kétes eredményeit vagy a régmúltból származó tárgykultúra szolid romjait. Ezzel Sós Mária filmje szoros viszonyt tételez a polgári világ kiürülése és az elvált nők magánya között: arról a környezetről és örökségről mond ítéletet, amely semmilyen fogódzót sem kínál zsákutcába szorult hőseinek, s szinte ketrecükké lesz. Az asztalon heverő újságok (köztük a Filmkultúra egy példánya) és a falakon nyugvó Rilke-kötetek a beszűkült életek közönyös tanúi.

Sós Mária műve tüntetően szerény film: éppolyan rokonszenvesen visszafogott, távlattalan realizmus jellemzi a stílusát, mint jövőkép nélküli, földhözragadt karaktereit. „El nem csattant pofonok és el nem ásított ásítások filmje ez” – írta róla Bikácsy Gergely, s ezzel a visszafogottság eredményeire mutat rá: a felszíni banalitásokat fürkésző cselekményépítés mögöttes érzelmeket és drámákat sejtet, a fókuszált rendezői figyelem pedig végső soron megváltja s felülírja a helyzetek unalmát. A Boldogtalan kalap léptékeit tekintve ugyan igencsak korlátos darab, de a mindennapok láthatatlan fájdalmait értő szemmel vizsgálja, és részletekre fogékony érzékenységével egyszerre partikuláris és univerzális gondokról tud mesélni: a hetvenes évek kiürült érzületét ragadja meg az asszonyi magányban.