súgó szűrés
keresés

Forró vizet a kopaszra!

Rendező
Bacsó Péter
Bemutató
1972.09.28.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 35 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Bacsó Péter (1928–2009) A tanújának (1969/1979) és Magyar Dezső Agitátorokjának (1969/1986) betiltása korszakhatárt jelöl a magyar filmtörténetben. A filmalkotók nem vállalták tovább a nagy, átfogó társadalmi és történelmi elemzéseket, egy részük stilizált (parabolikus, dokumentarista, szatirikus vagy groteszk) formában fogalmazott meg rendszerkritikát. A szatirikus és groteszk filmek komikusan eltúlzott társadalmi jelenségeken és egyéni sorsokon keresztül mutattak rá a Kádár-korszak ellentmondásaira, amely miatt a betiltás közelébe (Kardos Ferenc: Egy őrült éjszaka, 1969; Sára Sándor: Holnap lesz fácán, 1975), sőt A tanúhoz hasonlóan betiltásra (Gazdag Gyula: Bástyasétány hetvennégy, 1974) is kerültek. Ebből okulva több alkotó óvatosabb volt, a vígjátéki elemek felerősítésével ártalmatlanította a társadalombírálatot. Habár Bacsó A tanú kálváriáját kifejezetten rosszul viselte, rövid ideig beteg is volt, azonban gyorsan talpra állt, folytatta a filmkészítést, és a hetvenes években már szatíratrilógiát készített, amelynek első darabja, a Forró vizet a kopaszra! a leginkább rendszerkritikus.

Bacsó Bodor Ádám novellájából (A borbély) indult ki, ám annak csak az alapkonfliktusát tartotta meg, egyébként jelentősen eltért az irodalmi alapanyagtól. A főszereplő egy tipikus kafkai vagy csehovi nyárspolgárkarakter, Boróka Mihály szürke életet él, monoton munkát végez, borbélyként dolgozik. Egyik nap számára is megmagyarázhatatlan okból először csak részben, majd egészben kopaszra nyírja kliensét, Sajtár Dezsőt, aki dühében azzal fenyegeti Borókát, hogy „elintézi”. A fodrász nem tud szabadulni a gondolattól, azt hiszi, Sajtár követi őt (pedig csak véletlenül futnak össze több alkalommal), bűnösnek érzi, még a rendőrségen is feljelenti magát, majd ő veszi üldözőbe Dezsőt, hogy tisztázza a történteket. A groteszk találkozás eredményeként Boróka is kopaszra nyíratja fejét „áldozatával”, majd összefognak, hogy „rendet teremtsenek”.

Mint azt Gelencsér Gábor megállapítja, a szatíra és a groteszk „közvetlen és az absztrakt ábrázolásmód termékeny feszültségére épít (s emiatt kerülhet közel az abszurdhoz)”. Előbbi társadalmi és politikai jelenségeket fokoz le és tesz nevetség tárgyává, utóbbi a státuszát vagy szerepét túlértékelő, ezért nevetségessé, sőt félelmetessé váló egyénnel foglalkozik. Bacsó Péter és Zsombolyai János operatőr (aki maga is rendezett filmgroteszket Kihajolni veszélyes címmel 1978-ban) a szocialista lakótelepet fokozzák le uniformizált falanszterré. A mindennapi munka monotonitásába, életrutinjába belefásult Boróka a szürke, egyhangú, szögletes épülettömböket nem tudja megkülönböztetni egymástól, ezért a cselekmény során kétszer is rossz helyre, rossz lakásba megy be annak ellenére, hogy krétával már egyszer megjelölte ajtaját. Ám ez nemcsak az ő problémája, hanem másé is, hiszen éppen azért megy be egy idegen lakásba, mert annak az ajtaján is ott a fehér kereszt. Boróka tájékozódását a szűk, ugyanúgy elrendezett lakásbelsők sem könnyítik meg: a film elején idegen asszonyt üdvözöl, majd unottan ül le egy ismeretlen család tévéje elé, amelyben éppen birkanyírás képeit látja. Ez az egyhangú falanszter eltompítja és eltorzítja az emberek, de legalábbis a történet hősének valóságpercepcióját. Erre erősít rá Zsombolyai kameramunkája. Az operatőr jórészt nagylátószögű objektívvel dolgozott, amelynek köszönhetően a tér mintegy kitágul, és a kép széleinél „meg is hajlik”. Így olyan, mintha a néző egy domború üvegen keresztül látná a szereplőket és a cselekményvilágot.

A filmforma miatt a világábrázolás szatirikus, azonban a Forró vizet a kopaszra! főhősei groteszkek. Az eleinte A csinovnyik halála című Csehov-novella antihősét idéző borbély túlértékeli helyzetét és Dezső fenyegetését, ezért megszállottan keresi a büntetés vagy a megbocsátás általi feloldozást. Majd amikor Sajtárral dűlőre jutnak, és Boróka úr is kopasszá válik, összefognak, hogy „rendet tegyenek”: megreguláznak egy szeretkező párt, s lenyírják a fiú haját, aztán egy közlekedési baleset helyszínén parancsokat osztogatnak a jelenlevőknek. A borbély paranoid nyárspolgárból fasisztoid „karhatalmi” figurává válik. Galsai Pongrác többek között azért kritizálta Bacsó Péter szatíráját, mert nem elég következetes, és még bátortalan is. Így jellemezte a több szempontból ellentmondásos filmet: „Zavarba hoz. Fölizgat, ellankaszt, meggyőz, lehűt, bepörget, elidegenít, megnevettet, untat.” A Forró vizet a kopaszra! első fele erős rendszerkritikát fogalmaz meg az uniformizált lakótelep és lakások bemutatása, valamint Boróka úr szinte irracionális félelme révén. A borbély annyira fél a feljelentéstől, illetve a megtorlástól, hogy még le is csukatja magát egy rendőrrel, a cellát pedig így jellemzi: „Olyan jól érzem itt magamat. Szinte olyan, mint odahaza.” Az „otthonos börtön”-ről pedig a néző eszébe juthat a „legvidámabb barakk” kifejezés, amellyel gúnyolták a kádári puha diktatúrát a korszakban. Ám a film második felében Bacsó Péter finomítja a rendszerkritikát egyrészt klasszikus vígjátéki epizódokkal (például a játszótéri burleszkjelenettel), másrészt a speciálisan az autoriter rezsimhez köthető paranoiát lecseréli az általános hidegháborús paranoiára (Dezső atombunkert épít, ahová meghívja újdonsült barátját, Borókait is). A trilógia darabjai közül így is a Forró vizet a kopaszra! a legmerészebb: a tradicionális komédia csábításának engedő Ereszd el a szakállamat! (1975) és Zongora a levegőben (1976) még távolabb kerülnek a mindenkori szocializmust gyilkos iróniával támadó A tanútól.

Irodalom

Galsai Pongrác, A szatíra erőpróbája. Bacsó Péter: Forró vizet a kopaszra!, Filmkultúra, 5. sz., 1972, 34–36.

Gelencsér Gábor, A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmművészetében, Budapest, 2002, Osiris, 334–345.