Hahó, Öcsi!

A szocializmusban a tömeg- vagy, ha tetszik, műfaji filmek csúnya hendikepben voltak a szerzőiekkel szemben, bizonyos vígjátéki alakzatokon és a történelmi filmen kívül mostoha sors jutott nekik. A szocialista magyar műfaji film palettája így első pillantásra nem tűnik színesnek. Közelebbről szemügyre véve azonban találni árnyalatokat rajta: a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig tartó időszakban születik thriller (Dobray György: Az áldozat, 1980) és krimi (Bácskai Lauró István: A hamis Izabella, 1968; nem beszélve a kiváló Megtörtént bűnügyek-sorozatról [1974–1980], igaz, annak epizódjai a televíziónak készültek), de van musicalünk (Gazdag Gyula: Bástyasétány hetvennégy, 1974/1984; Kovásznai György: Habfürdő, 1980) és westernünk is (Szomjas György: Talpuk alatt fütyül szél, 1976; Rózsa János: A trombitás, 1979). Jobban belegondolva, alig akad fontos műfaj, amely hiányozna a térképről, hacsak nem a fantasztikus zsánerek. Illetve azok sem, hiszen Az idő ablakai (Fejér Tamás, 1969) sci-fije mellett még fantasy, sőt: szuperhős-fantasy is születik: a kifejezetten tömegfilmekre specializálódott (Meztelen diplomata, 1963; A varázsló, 1969; Égigérő fű, 1979; A szeleburdi család, 1981) Palásthy György Hahó, Öcsi!-je – csekély túlzással – annak tekinthető.

A szocialista szuperhősnek nem obskúrus angol, hanem tisztességes magyar neve van: Balogh Öcsinek hívják (a korszak gyereksztárja, Kovács Krisztián alakítja), és éppenhogy belépett az ovis korba, ötéves ugyanis. Eleven, a világot felfedezni vágyó kisfiú, akit azonban a fürdőszobába zár a szülői szigor, hogy ott, kétnégyzetméteres magányában kalandokat álmodjon magának. Kököjszi és Bobojsza, a két mesebeli törpe (ők itt, ebben a filmben születnek meg, Török Sándor róluk szóló első regénye ugyanis csak 1973-ban jelenik majd meg) kiszabadítja Öcsit, aki nekivág a világnak. Célja, hogy megtalálja az időt (hogy miért, nem tudjuk meg: talán, mert a hatvanas évek végén az idő megállt?), bónuszként pedig megmentse a világot. Útja fokozatosan a való világ egyre külsőbb és a fantasztikum egyre belsőbb köreibe vezet, a Baross térről és a „Felszabról” jut el hetedhét Óperencián át Bergengóciáig és a hétfejű sárkány barlangjáig.

A nyitányban Louis Malle filmje, a Zazie a metróban (Zazie dans le métro, 1960) egzaltáltsága találkozik a középkádárizmus zacskóstejes, parizeres romantikájával (a család ébredését látjuk). Itt némi komikus hangvétel érvényesül, még nem a mesei képzelet munkál a képeken. A világ akkor nyílik ki, amikor Öcsit bezárja szálkás modorú apja a fürdőszobába, sőt innentől a film az idült kisrealizmustól experimentális irányba indul. Egyrészt markáns lesz a tudatfilmi jellege: az idősíkokkal folytatott játék, a külső és belső valóság határainak eltörlését célzó építkezés minden bumfordi megoldásával együtt is megkapó, az pedig bámulatos, hogy a film nem pusztán az idő felkutatásáról szól (emiatt indul útnak Öcsi), de a szerkezetének is az idő a „témája”. Talán ezzel magyarázható az is, hogy akkor laposodik el, amikor statikussá válik: a Bergengóciában időző jelenetek alatt – a tévéjátékokat idéző stílusváltás miatt – némiképp elgyengül.

Másrészt Palásthy munkája azért experimentális, mert magyar filmben először igyekszik a karakteranimációt (az egyénített figurák animálását) ötvözni az élőszereplős felvételekkel. Az már korábban is előfordult hazai filmben, hogy önálló blokként szerepelt animáció az élőszereplős képsorok között (Kardos Ferenc – Rózsa János: Gyerekbetegségek, 1965), a Hahó, Öcsi! azonban ennél tovább lép. Hiszen a színész (a kisfiú) és a rajzolt alakok (az őt meglátogató jótét törpék) közös képre kerülnek, ráadásul nem egyszerűen egymás mellé helyeződnek, de az interakcióik érzékeltetésére is erőfeszítéseket tesznek a film alkotói (például Öcsi odahajol Kököjszihez, aki a fülébe súg). Az illúzió korántsem tökéletes, a látvány bicebóca, az összhatás barkácsolt, ámde a kísérletezés ténye és bátorsága megsüvegelendő. Ezeknek a részeknek a megvalósítása Temesi Miklós nevéhez fűződik, aki ismeretterjesztő animációkat készített (Magyarázom magunkat, Népesedéspolitika, Egészségügyi agitka I–II.), valamint a sorozatanimációk szürke eminenciásaként többek között Gusztáv- és Mézga Aladár- epizódokat jegyzett, de a magyar animáció megszületésénél is szerepet vállalt: Macskássy Gyulát segítette A kiskakas gyémánt félkrajcárja (1951), az Erdei sportverseny (1952), a Kutyakötelesség (1953) és a Két bors ökröcske (1955) készítésekor.

A „kevert” jelenetekben ugyan nehezen szervesül egymással hús-vér színész és animált alak, a film egészében azonban sikerült egybegyúrni az animációs gondolkozást az élőszereplős filmekével. A Hahó, Öcsi! valójában nem is élőszereplős film, animációs betétekkel, hanem fordítva: a szemléletét, filozófiáját tekintve inkább animációs film – élőszereplőkkel. A jeleneteket ugyanis az animációs logika szervezi, amelynek alapeleme a mesélés korlátozásoktól mentes, szabad szárnyalása, továbbá a fantázia teremtményei­nek az élőkkel egyanrangúként tételezése. „Nem tudok olyat kitalálni, ami nincs” – feleli Öcsi, amikor a film végén visszatér övéi közé, és a két törpéről mesélve testvére megkérdőjelezi beszámolója igazságtartalmát, mely mondat nem egyszerűen ismeretelméleti mélységeket rejt, de egyúttal a mesélés létjogáért perel, szelíden, szolidan.

Az egy esztendővel későbbi, ugyancsak Palásthy György rendezésében és Kovács Krisztián főszereplésével készült Hahó, a tenger! nem folytatás, hanem ikerfilm. Ezúttal a kisiskolás Kovács Öcsi történetét láthatjuk, aki képzeletben a tengerhez szökik, szobáját bábszínházának tagjaival osztja meg, miközben szüleivel együtt készül az igazán nagy kalandra: kistestvére érkezésére.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala