súgó szűrés
keresés

…hogy szaladnak a fák!

Rendező
Zolnay Pál
Bemutató
1967.04.06.
Filmcím
…hogy szaladnak a fák
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 27 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

Zolnay Pál életműve a magyar filmtörténeti trendektől függetlenül alakult. A hatvanas évek elején készült első egész estés játékfilmjeivel (Áprilisi riadó, 1962; Négy lány egy udvarban, 1964) még nem vált a modernista újhullám szerzőjévé, ezt a rangot csak a …hogy szaladnak a fák!-kal vívta ki magának, amely a Magyar Játékfilmszemlén megkapta a szakmai zsűri megosztott rendezői díját, továbbá Kiss Manyi és Szirtes Ádám játékát is jutalmazták, míg Dajka Margit teljesítményét a Magyar Filmkritikusok ismerték el a legjobb női alakításért járó díjjal. A …hogy szaladnak a fák! ugyanakkor megelőzte a korát: a történet utolsó negyedét kitöltő, híressé vált csatkai búcsú-jelenet forgatásának dokumentarista módszere a hetvenes évek Budapesti Iskolájának előhangja lett, csakúgy – ám immár közvetlenebb módon –, mint a rendező főművének tekinthető Fotográfia (1973). Még jelentősebb lehetett volna a rendező formaújítása, ha eredeti elképzelése szerint – ahogy ezt még A zsák címen futó tervéről elmondta – az egész film rögtönzéssel valósul meg, a témához készített interjúk alapján. Ettől azonban el kellett állnia, így a Módos Péterrel közösen írt forgatókönyvbe olyan motívumok kerültek, amelyek erőteljesebben kapcsolódtak a korszak filmes trendjéhez.

A …hogy szaladnak a fák! témája két problémakört érint: egyrészt a paraszti világ átalakulását, másrészt az első generációs értelmiségi válságát. Ám a film újszerűsége ebből a szempontból is figyelemre méltó, a kettőt ugyanis egyenrangú módon ábrázolja. A Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965/1967) például az előbbit állítja előtérbe, míg az utóbbi csak a történet epilógusában jelenik meg, az Oldás és kötésben (Jancsó Miklós, 1963) vagy az ötvenes években játszódó Zöldárban (Gaál István, 1965) pedig mindez fordítva történik. Zolnay a hatvanas évek társadalmi átalakulását mélyen érintő két problémát egyszerre ragadja meg.

Főhőse, a fiatal történész hirtelen ötlettől vezérelve meglátogatja a Balatonhoz közeli kis faluban nevelőszüleit. Amilyen váratlanul érkezett, olyan gyorsan menni is akar, mégis ott ragad néhány napra. Csatangolása alkalmat ad egy vázlatos körképre a falu átalakulásáról: a fiatalok elvándorlásáról, a téesz működéséről, az ott dolgozó agronómus küzdelméről a bürokráciával. Ezekbe a jelenetekbe beleszövődnek más filmekből ismerős motívumok az elidegenedésről, a nagy hitek elvesztéséről. Az agronómus és felesége párkapcsolati válsága mellett erről tanúskodik a faluba idegenként beköltöző fiatal óvónő reménytelen magánya és kétségbeesett kitörési kísérlete, akár egyetlen éjszaka erejéig az odavetődő városi fiúval. A fiatalembert azonban egzisztenciális értelemben is megrendíti a hazatérés: szembenéz múltjával, illetve legfőképpen az immár bekövetkezett elszakadással, amely tehát az első generációs értelmiségiek legfontosabb krízisét jelenti a korszakban. Tizenegy éve nem járt otthon – ezt nevelőanyja határozottan a szemére is veti –, nevelőapja már két éve halott, a gyerekkori játszópajtásait sem ismeri fel. Lelkiismeret-furdalást okoz számára, hogy voltaképpen most is véletlenül – egy balatoni buli után – vetődött ide. Ezért is marad néhány napig, s viszi el nevelőanyját a csatkai búcsúba, ahova az idős asszony mindig is vágyott, ám sosem jutott el. A végső, szükségszerű elszakadást a gyökerektől, ugyanakkor a feltöltekezést a hagyomány megtartó erejével ez hozza el a számára. Lina néni gyermeki örömmel csodálkozik rá a búcsú forgatagára, ám bele is fárad, s a hazafelé úton meghal. Nevelt fia egy zsákba rakja az apróbb emléktárgyakat, s ezzel, valamint az egész házat neki adományozó végrendelettel tér vissza a városba, hogy öröksége birtokában, ám a múltat végleg lezárva kezdje meg felnőtt életét.

A nagyobbrészt a faluban játszódó történetben is felfedezhetünk dokumentarista elemeket, főképp a falusi emberekből toborzott statisztériának köszönhetően, akik között szinte észrevétlenül vegyülnek el a profi színészek, így a fent említett díjazott szereplők, míg a fiút alakító Iglódi István karaktere, fehér ingje és világos nadrágja szándékosan kirí ebből az együttesből. Stilisztikailag legfeljebb a rövid emlékképek érdemelnek említést, ahogy a modern időrendfelbontó formának megfelelően, a kép és a hang bátor aszinkronjával, szubjektív beállításokkal a tudatfilmes forma felé közelítenek. Ám mindez csak epizodikus eleme az elbeszélésmódnak, nem válik meghatározóvá. A csatkai búcsú-jelenetében viszont stílust vált a film. Nem egyszerűen eredeti helyszínt, egy valódi búcsú egyébként megdöbbentő erejű, cenzurális értelemben is bátor képeit látjuk – rengeteg a hívő, halljuk a pap prédikációját, a szent­énekeket, az imádságokat –, hanem itt valóban lehetőség nyílik a rögtönzésre. Ebben a rendező kitűnő partnere Szécsényi Ferenc operatőr és mindenekelőtt varázslatos játékával Kiss Manyi. A dokumentumképek mellett az ő reakciói az eseményekre, ahogy egyszerűen elkeveredik a tömegben, alakítják a jelenetet, miközben érvényesülnek a dramatikus helyzetek is, így például bájosan humoros rivalizálása egykori szerelmi vetélytársával, s persze rosszulléte, majd halála. De az alkotók még egy olyan valós életképet is, mint egy ló összeesése, vergődése a földön, majd lábra állítása, jelképként tudnak beépíteni a búcsú képsorába. Mindezek után az asszony halála a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb lírai pillanataként fogalmazódik meg az alsó gépállásból elsuhanó fák szubjektív képével. A temetés epilógusa aztán megint visszatérés a dokumentarista formához, ahogy a néma beállításokban a falu kedves bolondja akkurátusan betemeti a gödröt, és megformázza a sírhalmot. Mindehhez képest a visszautazás a vonaton nyüzsgő fiatalok társaságában már kissé irodalmiasan fogalmazza meg az első generációs értelmiségi útját saját jövője felé. Ám a …hogy szaladnak a fák! nem erről szól – a beérkezett értelmiségi válságát majd a következő film, a Próféta voltál szívem (1968) fogja bemutatni –, hanem arról, mit hagyunk hátra, mi vész el örökre térben és időben egyaránt. Ezért fontos a filmben a hagyományhoz fűződő viszony fikciós megkonstruálása mellett annak dokumentarista megörökítése.

Irodalom

B. Nagy László: „Csak posta voltál”. Élet és Irodalom, 1967. 14. sz. In B. Nagy László: A látvány logikája. Bp., 1974, Szépirodalmi.

Galsai Pongrác: A hazatérés próbatétele. Filmkultúra, 1967. 2. sz.

Zsugán István: Zolnay Pál: A zsák. Filmkultúra, 1966. 4. sz.