súgó szűrés
keresés

Katonazene

Rendező
Marton Endre
Bemutató
1961.09.28.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 31 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Az Egy magyar nábob (1854), a Kárpáthy Zoltán (1854) és A kőszívű ember fiai (1869) Jókai Mór hazafias és nemzeti identitást erősítő regényklasszikusai, amelyekből Várkonyi Zoltán készített azonos című filmadaptációkat 1965-ben és 1966-ban. Várkonyi mindhárom alkotásának operatőre az a Hildebrand István, aki az inkább színházi rendezőként tevékenykedő Marton Endre Katonazenéjét is fényképezte, amely éppen a Jókai-regények romantikus világképével helyezkedett szembe.

A Katonazene is adaptáció: Bródy Sándor Kaál Samu (1894) című szikár, minimalista novellájából Marton Endre, Hintsch György és Bacsó Péter írták a forgatókönyvet. Bródy műve tömörségében is érzékletesen mutatja be a díszes egyenruhák világának felszíne alatt rejlő értékválságot. Báró Ferdinándy Tamás huszárfőhadnagy (a filmben Kállai Ferenc) hangos katonazene kíséretében vonul be egy meg nem nevezett vidéki városba (a filmet Székesfehérváron forgatták), ahol szemet vet Barlay doktor (Básti Lajos játssza) feleségére, Annára (Bara Margit). Ferdinándy egyre elkeseredettebben és arcátlanabbul udvarol a férjes asszonynak, míg a helyzet odáig nem fajul, hogy Barlay párbajra hívja a csak részegen bátor huszárt, aki tisztiszolgáját, a naiv Kaál Samut (Szirtes Ádám) felhasználva távolítja el az orvost. Míg Bródynál valóban Kaál gyilkol, Marton Endre művében csak magára vállalja Ferdinándy tettét, ám útja mindkét változatban a vesztőhelyre vezet.

A Katonazene elemzői egyaránt legfőbb erényeként emelték ki a színdramaturgiáját, valamint a harsány színvilágú alkotás egészével szemben álló, fekete-fehér tárgyalótermi és kivégzési szekvenciát. Hildebrand István színes filmképei olyanok, mintha az Osztrák−Magyar Monarchia korabeli, idea­li­zált világot ábrázoló képeslapjai elevenednének meg, ám nemcsak a fekete-fehér váltás, de az azonos színű motívumok kapcsolata és más képi szimbólumok is jelzik, hogy a „boldog békeidők” Magyarországa látszatvilág és „önáltató mámor”, ahogy Gárdonyi Géza is jellemezte a Millennium bűvöletében élő századvégi magyar társdalom közhangulatát. A jellemzően munkáshősöket vagy kispolgárokat alakító Kállai által remekül eljátszott Ferdinándy ruhájának legmarkánsabb színe a vörös, ahogy Kaál Samu sapkája és az ügyetlensége miatt egy pisztollyal ura karján ejtett sebből ki­buggyanó vér, valamint Anna kosztümje is vörös. A sebért a huszárfőhadnagy valószínűleg súlyos büntetést róna ki tisztiszolgájára, de az orvos felesége miatt még örül is neki, mert ez megfelelő ürügy számára, hogy a sérülés ellátására hivatkozva közel férkőz­hessen az asszonyhoz. Ez a domináns szín előrevetíti a tragikus végkifejletet, és fontos szerepet játszik a 19. századi romantika dekonstrukciójában. A katonaruhához és a kibuggyant vérhez konkrétan, a pusztító szenvedélyhez és az abból következő halálhoz szimbolikusan kötődő vörös a látszatvilág felszínétől végigkíséri a szereplőket a kiábrándító, szürke vesztőhelyig, azaz Ferdinándy ezredének hangos bevonulásától az erőszakos udvarláson és Barlay doktor meggyilkolásán át Kaál Samu groteszk tárgyalásáig és kivégzéséig. Más szempontból, de ezt a folyamatot jelzi előre a korcsolyázásjelenet, amelyben a korcsolyázók fáklyákat szúrnak egy hóemberbe, amely emiatt lassan olvadni kezd. Így olvad el az emberség is a főhadnagyban, ahogy egyre elviselhetetlenebbül mardossa az Anna iránt fellobbant szenvedély.

Gelencsér Gábor a filmet az ötvenes évek második felének más, a sematizmust meghaladó klasszikus vagy premodern adaptációi (Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr, 1956; Édes Anna, 1958; Fehér Imre: Bakaruhában, 1957; Máriássy Félix: Csempészek, 1958; Herskó János: Vasvirág, 1958) között helyezte el, amelyek megtagadták az évtized első felének szocialista realizmusa által kikényszerített sematikus ábrázolásmódot, és a lelki folyamatok hiteles bemutatására helyezték a hangsúlyt. Ugyanakkor Gelencsér szerint az ezeket a témákat összekötő fő motívumok, a kiszolgáltatottság és a szolgaállapot teret engednek a társadalmi olvasatnak. Bródy Sándor és Marton Endre műve Ferdinándy és Kaál Samu a katonai hierarchiában egyenlőtlen kapcsolata miatt egy­aránt rokonítható Georg Büchner drámájával, a Werner Herzog és Szász János által is adaptált →Woyzeckkel (1994): a felettese parancsait teljesíteni kénytelen Samu szükségszerűen válik az őrült önkényúr, Ferdinándy áldozatává. A novella és a Katonazene a hatalom természetét érintő kérdései aktuálisak voltak az 1960-as évek elején: meddig lehet, vagy lehet-e egyáltalán az egyén a fölötte álló vezetők cinkosa, hozhat-e kompromisszumokat a reménybeli (Samu esetében a hiába remélt) túlélés érdekében. Barlay meggyilkolása előtt Ferdinándy még szinte rabszolgaként, kegyetlenül bánik Kaál Samuval, majd a vádlottak padjától fenyegetve feltűnően kedves lesz szolgájával, borral kínálja, kecsegtető ígéreteket tesz neki, és kilátásba helyezi, hogy az ítélet kimondása után tisztázza „hű alattvalóját”.

A Katonazenét 1961-ben mutatták be, amikor az ország már túl volt az 1956 utáni megtorlásokon, és napirendre került a kommunista diktatúra radikális arculatváltása, a „kádári kiegyezés”, amelynek értelmében a hatalom terror és „vasököl” helyett kis szabadságok és a viszonylagos jólét ígéretével tartotta sakkban a társadalom tagjait – akár a huszárfőhadnagy beosztottját a doktor meg­gyilkolását követően. A „boldog békeidők” mellett a „legvidámabb barakk” látszatvilágát is találóan summázza és leleplezi a film záróképe: miután elvonul a huszárok pompás díszmenete, az utcaseprők nekifognak, hogy eltakarítsák a kockakövön hátramaradt lóürüléket.

Irodalom

Fazekas Eszter: Egy fényt, egy sugárt. Magyar képmesterek: Hildebrand István. Filmvilág, 2016. 3. sz.

Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek. A magyar film és az irodalom kapcsolata 1945 és 1995 között. Bp., 2015,Kijárat – Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány.

Nemeskürty István: A magyar film története (19121963). Bp., 1965, Gondolat.