Magasiskola

Az 1960–70-es évtized fordulóján a történelmi parabolák (Jancsó Miklós filmjei, Kósa Ferenc trilógiája, Maár Gyula első játékfilmje) mellett megjelennek jelen idejű parabolikus művek is. Kortársi környezetben jóval nehezebb megteremteni a parabolikus elvonatkoztatást, hiszen a történelmi múlt megidézése eleve magában rejti az aktualizáló értelmezés gesztusát, még ha ez nem ölt is minden esetben absztrakt gondolati formát. A modellszerűséget jelenkori környezetben igen határozott poétikai eszközökkel kell megteremteni; nem véletlen, hogy a hetvenes évek elején készült néhány jelen idejű parabola (Kardos Ferenc: Egy őrült éjszaka, 1970; Gazdag Gyula: A sípoló macskakő, 1972; Sára Sándor:Holnap lesz fácán, 1975) inkább jelzői értelemben tekinthető parabolikus filmnek, illetve a parabolikusság mellett ugyanannyira jellemzi őket a szatirikus hangvétel. Az egyetlen „tisztának” mondható jelen idejű parabola a magyar film történetében Gaál István Magasiskolája. A rendező a hatvanas években forgatott „Így jöttem”-trilógiája után (Sodrásban, 1964; Zöldár, 1965; Keresztelő, 1968) készíti el első, a művészetében stílusfordulatot jelentő színes filmjét Mészöly Miklós azonos című kisregénye nyomán.

Fiatalember érkezik a világtól elzárt – s ily módon egy modellhelyzet kibontására kiválóan alkalmas – solymásztelepre, hogy nyári gyakorlata keretében tanulmányozza az ottani munkát. A telepvezető irányításával jól szervezett tevékenység zajlik: a sólymok katonás rendben felügyelik a „légteret”, s biztosítják a megbolygatott természet biológiai egyensúlyát. Lilik mindehhez alaposan kidolgozott ideológiára támaszkodik, amelyet nagy meggyőződéssel oszt meg ifjú látogatójával. Az alkalmazottak mellett különös státusa van a telep egyetlen női munkatársának, az eleségállatokról – no meg a férfiakról – gondoskodó Teréznek, akivel a fiúnak is viszonya lesz. A telep rendje egyszerre lenyűgöző és félelmetes. A vendég egy ponton túl már nem képes elviselni ezt a különös rezsimet. Végül nem lázad fel ellene, csak elmenekül belőle.

Az alapmű nagy kifejező erejű realista parabola, amely a dokumentarista módon leírt solymásztelep működési mechanizmusában a paternalista elnyomás elméletét és gyakorlatát mutatja meg. Gaál filmes eszközökkel rekonstruálja az író poétikáját; a montázs, a színek, a kompozíciók segítségével teszi átélhetővé és jelentéstelivé a modellként felmutatott különös világot. Mészöly 1956-ban írja kisregényét, látnoki erővel előre jelezve a megtorlások után kibontakozó kádári konszolidáció „gondoskodó elnyomását”. A film 1968 után készül, amikor az elnyomásnak ez a kifinomult módszere állandósul, mozdulatlanná dermed és megváltozhatatlannak bizonyul. Lilik, illetve a sólymok a „jó rendőr” szerepét játsszák, akikre az anarchia elkerülése érdekében szükség van, nem finnyáskodnak, elvégzik a piszkos munkát. A kényeskedők, az önállóságot, szabadabb életet követelők – mint az a fegyelmezetlen sólyom, amely hosszabb szíjat követel ki magának, hogy aztán egy váratlan viharban belegabalyodjon és emiatt megfulladjon – belebuknak egyéni „forradalmukba”. Jellegzetesen poszt ’68-as ebben a környezetben a telepre látogató, nevétől is megfosztott fiú magatartása. Megfigyelő csupán, akit egyszerre vonz és riaszt Lilik miniállama. Egyetlen lázadó gesztusa, hogy elengedi Dianát, Lilik minden áron befogni akart legendás sólymát, ám ezt nem vallja
be a vezetőnek; a teleppel kapcsolatos ellen­érzését pedig csak Teréznek fogalmazza meg, s közös főnökük helyett rajta tölti ki fojtott indulatát. A fiú karaktere a hetvenes évek nemzedéki közérzetfilmjeinek passzív, bizonytalan, csellengő hőseit előlegezi.

Gaál filmváltozata adaptációként is kivételes alkotás. A rendező ugyanis nem csupán Mészöly történetét filmesíti meg, hanem megkeresi azokat a filmnyelvi megoldásokat, amelyekkel az író szellemében, ám saját mediális eszközeivel alkotja meg a parabolikus jelentést. Ilyen eszköz a vágás (amelyet a rendező egyik filmjében sem enged ki a kezéből). A fiú megérkezését követően rögtön bemutatót tartanak számára a sólymok röptetéséről. Az önálló etűdnek is beillő szekvencia magával ragadó ritmikus montázzsal fejezi ki a telep első benyomását a látogatóra: a szó szoros értelmében elszédíti őt a nézővel együtt. Hasonló tudatosság figyelhető meg a színhasználatban (az operatőr Ragályi Elemérnek szintén ez az első színes munkája). A tikkasztó nyári kánikulában játszódó történet a zöld mező és a kék ég vakító hátterében bonyolódik, míg az előtérben a telepiek csukaszürke egyenruhája militáns képzetet kelt, amelyhez lassan a fiú élénkszínű ingjei is hozzáfakulnak. S végül a képi kompozíció mindvégig jelenlévő gazdag eszköze a belső keretezés. Az ablakokban, ajtókban megnyíló tág terek, s ugyanakkor a keret lehatároltsága igen nagy kifejezőerővel, tisztán vizuálisan fogalmazza meg a parabola legfőbb tételét, a rend és a szabadság egymásra vonatkoztatott, nehezen elválasztható, összetett dialektikáját. A belső keretezés a jancsói hosszú beállítások bonyolult kameramozgásaihoz méltó stíluseszközzé avatja Gaál eljárását, amely pontosan írja le a Kádár-korszak hatalmi játékának nehezen áttekinthető – s egyúttal nehezen kibírható – mechanizmusát. A Magasiskola parabolájában ugyanakkor nemcsak a kádári paternalizmus sajátosságára ismerhetünk rá, hanem annál jóval általánosabb, örökérvényű jelentésre: az anarchiával szembeállított rend egyszerre vonzó és riasztó természetére.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala