súgó szűrés
keresés

Meteo

Rendező
Monory Mész András
Bemutató
1990.02.22.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 38 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A nyolcvanas évek elejének új-érzékenység néven elhíresült filmnyelvújító mozgalma sajnálatosan kevés művet termett, és a kihatásai nem voltak trendfordítóak, mindazonáltal zárvány sem maradt, hiszen az évtized közepére és végére is jutott valamennyi az irányzat inspirációjából. A hazai posztmodern film első hullámát jelentő új-érzékenységet már az évtized derekán követte a második (Gothár Péter 1985-ös Idő vanjával és 1987-es Tiszta Amerikájával, Xantus János 1988-as Rocktérítőjével), és aztán a sokadszorra megújhodó Jancsó Miklós (Jézus Krisztus horoszkópja, 1988; Isten hátrafelé megy, 1990) meg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján debütáló rendezők raja beindította a harmadikat is (Sőth Sándor: Potyautasok, 1989; Szász János: Szédülés, 1989; Kamondi Zoltán: Halálutak és angyalok, 1991; Tóth Tamás: Vasisten gyermekei, 1993). Monory Mész András (1954) debütáló – és eleddig egyetlen – nagyjátékfilmje, a Meteo ezen utolsó, Gelencsér Gábor szavával élve új-hatásosságnak is nevezhető hullám centrális darabja, egyúttal az alig féltucatnyi hazai sci-fik egyike.

Monory különös, apokaliptikus mikrouniverzumba kalauzol, de arról nem informál, hogy egy (esetleg sok) kis katasztrófa után vagy az igazán nagy előtt vagyunk. A film három lézengő alak túlélőtúráját kíséri végig ebben a széthullott, törmelékes világban: Eckerman (Kistamás László) a szellem és a szív embere, míg ellenpólusa, Berlioz (Eperjes Károly) szikáran anyagelvű és anyaglelkű figura, közöttük az izomagyú Verő (Varga Zoltán) közvetít. Abból kiindulva, hogy a forgatókönyv társszerzője, Bereményi Géza általában véve mennyire kedveli a beszélő neveket, talán nem merész a feltételezés, miszerint Eckerman neve a világirodalom egyik istenével, Goethe-vel társalgó Johann Peter Eckermannt idézi, Berliozé pedig a korlátolt, a transzcendencia iránt érzéketlen lapszerkesztőét A Mester és Margaritából, amelyet többek közt Goethe Faustja ihletett.

A cselekmény vékonyka, sokak szerint éppen ez a film leggyengébb pontja. Eckerman a Meteorológiai Intézet munkatársa, nem a szavak és még csak nem is a tettek embere, az esze viszont borotvaéles. Berlioz nyomására azon dolgozik, hogy a munkahelyén – az ottani számítógépek segítségével – megalkossa a lóversenyen tuti nyerést hozó szisztémát, és sikerrel is jár. A siker azonban csak arra jó, hogy a kis csapat szétessen: Eckermannal tragikus-groteszk véletlen végez, a – szintén véletlenül – életben maradt Verő és Berlioz elválik.

A Meteo legértékesebb vonása a markáns – sok kritikust Andrej Tarkovszkij Sztalkerére (Stalker, 1979) emlékeztető, de John Carpenter Menekülés New Yorkból (Escape from New York, 1981) című disztópiájához közelebb álló, továbbá Ridley Scott Szárnyas fejvadászát (Blade Runner, 1982) is megidéző – miliő, amelynek megteremtéséhez a szocialista nagyipar lerohadt gyárcsarnokainak, üzemi labirintusainak monokróm tereit használták fel az alkotók. (A jelenetek zömét a Kőbányai Sörgyár alagútrendszerében és a Ganz gyárban forgatták, a gyártelepi helyszínek felvételei pedig Ózdon készültek, lakóházat jellemzően egyetlen egyet sem látni a játékidő szűk száz perce alatt.) Ezekből a térelemekből Szabó Gábor operatőr és Zsótér László art director izgalmasan eklektikus látványt kreál, amely elemelődik a konkrétumoktól, és általánosabb értelemben véve káeurópai, nem lokálisan magyar. A valamikori szocreál díszletek egy „szocnoir” sci-fihez szolgálnak kulisszaként, amelyben már sok mindennek vége van, de kezdete még semminek sincs: az átmenetiség létállapottá vált, a diszkomfort megszokottá.

A sötétzöld, szürke és fekete árnyalataiból összeálló világ rázárul a figurákra, és még akkor sem nyílik ki számukra, amikor kilépnek a betonkatakombákból, hiszen a „levegősebb” külsők is klausztrofóbak. Mindazonáltal a Meteo nem egydimenziósan depresszív film, a hangulati regisztereit tekintve korántsem annyira monokróm, mint a képi világát illetően. A dialógusépítkezése sokszor humoros, aforisztikusan szemléletes és mély, továbbá itt-ott szürreális betétek színesítik: Eckermannak a történetet folyamatosan értelmező-kommentáló álmai, víziói Malacka kisasszony és a Farkas kettősével a legkülönbözőbb hangulati rétegeket játszatják össze. Nem csak a képek, a hangsáv is eklektikus: a Meteo összhatásának megteremtésében kulcsszerep jut a Másik János és Szemző Tibor által közösen jegyzett, a nyolcvanas évek nemzetközi áramlataiból (az indusztriális műfajból) és a hazai alternatív szcénából is táplálkozó kísérőzenének.

A maga korában hamar kultikus státuszba jutó filmen nem fogtak az elmúlt évtizedek. A Meteo nemcsak a koráról, hanem a korunkról is szól: nem egyszerűen a későkádárizmus bűzhödt enerváltsága árad belőle, hanem előlegez valamit a rendszerváltozás katarzisát követő melankóliából is. Alkotói bölcs pesszimizmussal néztek a jövőbe akkor, amikor olyan világot mutatnak be, ahol – mint az Esztergályos Cecília alakította titkárnő megjegyzi – „szombaton van hétfő, vasárnap meg kedd”, és amelyben még a végítéletet is prolongálják, ráadásul nem előre megfontolt szándékból, hanem műszaki hiba és ügyetlenkedés miatt (lásd Verő öngyilkossági kísérletének fiaskóját a zárlatban).

De Verőénél is beszédesebb, és korunknak szóló „üzenetként” dekódolható az infantilisan tiszta Eckerman sorsa. Ha rendszert találsz a rendszertelenségben, akkor az csak arra jó, hogy mások meggazdagodjanak belőle. Neked meg marad a profán megváltódás, ha már az igazi, amelyet felülről vezényelnek, nem dukál.

Irodalom

Schubert Gusztáv: Befejezett jövő, Filmvilág, 3. sz., 1990, 48–49.