súgó szűrés
keresés

Idő van

Rendező
Gothár Péter
Bemutató
1986.02.13.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 52 perc
A szócikk szerzője
Beregi Tamás

Gothár Péter (1947) harmadik nagyjátékjátékfilmje az Ajándék ez a nap (1979) és a Megáll az idő (1982) által elindított generációs közérzetfilmek sorát folytatja. A történet Esterházy Péter irodalmi forgatókönyvén alapszik, amely bekerült a Bevezetés a szépirodalomba 1986-os kiadásába, s amelyből átsüt a film groteszk-abszurd közelítésmódja: első pár oldala szabadversszerűen komponált plánok sorozata, ezt követi a függelék, a tulajdonképpeni „történet”. Az Idő van jóval radikálisabb elbeszélési technikát alkalmaz, mint a klasszikus dramaturgiát követő Megáll az idő, és nemcsak Gothár következő filmjét, az ugyancsak Esterházyval írt, az Idő van-nal sokban rokonítható Tiszta Amerikát (1987) vetíti előre, de a jóval későbbi Haggyállógva Vászkát (1996) is.

A film a kallódó értelmiségi pár, Halasi Márk (Zala Márk) és felesége, Ilona (Lázár Kati) történetét meséli el, akik két gyermekükkel a Balatonra utaznak, s ahol az asszony arcán váratlanul egy elpusztíthatatlan szőrszál nő. Ilona kórházba kerül, miközben férje céltalanul bóklászik Budapesten és groteszk-abszurd kalandok sorát éli át. Gothár és Esterházy – derül ki a rendező Filmvilágnak adott interjújából – eredetileg hagyományos, westernszerű történetben gondolkodtak, de a beszélgetések során rájöttek, „hogy egy ilyen mozinak még nincs itt az ideje”. Így alakult át az Idő van etűdszerűen szerkesztett történetté, amelyben az elbeszélést groteszk-abszurd helyzetek, váratlan műfaj- és stílusválttások, önreflexív betétek, filmes és irodalmi idézetek akasztják meg, pontosabban viszik tovább egy másik szinten, s mintegy mozgóképes megfelelőjét adják az Esterházy-féle posztmodern prózának. Ezzel Gothár, ha nem is magyarázza meg, de legalább érzékeltetni tudja azt az elmesélhetetlen generációs vergődést, azt a sehonnan sehová sem vezető, kiüresedett életet, amelynek Halasi a passzív elszenvedője – nem annyira a világ, a felbomlásához közeledő rendszer, mint inkább saját hibájából. Halasi, ahogy Gothár fogalmaz, olyan ember, „aki nemcsak a helyi kudarcokat akarja megúszni, hanem az egész életet […], helyzeteket él meg, szeretne azoknak megfelelni, eszébe sem jut, hogy ezen helyzetek sorozata az ő története…”Valóság és vágy, valóság és félelem ebben a filmben pillanatok alatt átcsapnak egymásba: Halasi westernfilmeket idéző pisztolypárbajba keveredik gyárának zordon portásával és őreivel; máskor egy dominává átvedlett feketebőrű BKV ellenőrnő csattogtatja felette ostorát, miközben ő kéjesen üvölti: „Üss, istennő!” Meleg alkonyi napfény ragyogja be a Balatonra érkező Trabant belsejét, ám a következő pillanatban a család rémfilmeket idéző üdülőben találja magát, ahol a gyanútlanul kitárt ajtók mögött cápák úsznak, a szúnyogokat pedig csak porszívóval lehet elpusztítani. A parkban a hajléktalanok A kis Valentinót (1979) idézik, az Álombrigád (1989) ősmagyar lovasai avatkoznak bele a sakkpartiba, Halasi öccse, a Cseh Tamás alakította semmirekellő egy éneklő mini-dizőzt rejteget Skála-Coop-os gyufásskatulyájában, a képen pedig néha ironikus reklámfeliratok jelennek meg. Budapest és Balaton, ÁVH-s múlt és jelen, western és musical, valószerű és abszurd kaleidoszkópikus eseménymintázatot és teret hoz létre a filmben, amely hiába változik állandóan, mégis ugyanazt a képet adja ki, mintegy leképezve a saját maga körül rohangáló Halasi tehetetlenségét. Az abszurd ábrázolásból következik, hogy a főhős többszöri nekifutásra sem képes elmagyarázni, sem az üdülő gondnokának (Bodrogi Gyula), sem váratlanul előkerülő anyjának (Ruttkai Éva), mi az igazi baj a feleségével: a két töredékes dialóg a film egészét leképezi. Ahogy Gelencsér Gábor fogalmaz, az Idő van elmesél egy történetet, „a történet elmondásába azonban annyi akadályt, idézetet, műfaj- és stílusváltást, illetve stílusparódiát illeszt, hogy […] inkább a történet hiányára utal”. Ugyanakkor a film mégsem a történet, „inkább a személyiség megformálásának nehézségéről szól”. Halasi generációja, jegyzi meg Gelencsér, „apátlan nemzedék, mely maga is apa lett”. Példaképpé kéne válnia, de képtelen felnőni a feladathoz. Halasi a klozeten rimánkodik a fiához, hogy zárja be az ajtót, mert „kimegy a büdös”, majd Csehov Platonovját és Mihalkov Etűdök gépzongorára (Neokonchennaya pyesa dlya mekhanicheskogo pianino) című filmjének (1977) híres jelenetét idézve, elherdált 35 évét siratva végigvágtat a folyosókon, leugrik az erkélyről, de még arra sem képes, hogy megölje magát, hiszen szimbolikusan egy gyerekmedencében landol.

„Komolyan kéne venni a kurva időt” – énekli Gothár nagy ikonja, Cserháti Zsuzsa a filmben, akinek a rendező külön dalszövegeket írt. De az idő múlására emlékezteti mindenki és minden más is Halasit, beleértve lányát, az ötvenes évekből itt felejtődött gondnokot, a rendőrt és a háttérben folyton feltűnő faliórákat. Pedig mindenki a saját kis idejében pörög a filmben, amely a második felében, Halasit követve maga is kört ír le a szimbolikus jelentőségűvé emelkedő kórház körül, ahol az egyén csak sorszám formájában létezik, a lift pedig egyenes úton köti össze a nimfomán nővérek emeletét a proszektúrával, azaz Éroszt a Thanatosszal. A kulcsmondatot végül a főhőst műtőasztalon toló Edelborn professzor mondja ki, Wim Wenders A dolgok állása (1982) című filmjét idézve: „Az élet elmúlik anélkül, hogy történetté kerekedne.”

Gothár filmjét a kritika vegyes fogadtatásban részesítette, kevés kópiával futott és hamar levették a mozik műsoráról. Mégis a magyar posztmodern film egyik alapműveként tarthatjuk számon, amely radikalizmusából nem vesztett sokat. Ennek – meg humorának – köszönhető, hogy időtálló maradt – és talán annak, hogy az idő azóta is csak „van”.

Irodalom

Gelencsér Gábor, Időn innen, időn túl = Gelencsér Gábor, Káoszkeringő, Budapest, 2006, Novella kiadó, 77–91.

Mátyás Győző, Újabb jelentés az itteni időkrőlGothár Péter: Idő van!, Filmkultúra, 2. sz., 1986, 26–32.

Koltai Ágnes, A harmincötödik év. Beszélgetés Gothár Péterrel, Filmvilág, 2. sz., 1986, 5–7.