súgó szűrés
keresés

Nincs idő

Rendező
Kósa Ferenc
Bemutató
1973.10.11.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 32 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

A Varsói Szerződés csapatainak 1968-as prágai bevonulását követően a keleti blokk „legvidámabb barakkjában” is adaptálni kellett a brezsnyevi irányelveket, így a hatvanas évek reformista törekvéseit a hetvenes években visszarendeződés követte. Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár felsőbb utasítására Kádár János félreállította a Magyar Szocialista Munkáspárt Párt reformistáit, többek között az új gazdasági mechanizmust kidolgozó Nyers Rezsőt, Fehér Lajost és Fock Jenőt. A visszarendeződéssel párhuzamosan betiltották Magyar Dezső Agitátorok (1969/1986), Bacsó Péter A tanú (1969/1979) és Gazdag Gyula Bástyasétány 74 (1974/1984) című filmjeit. A betiltások jelezték a magyar alkotóknak, hogy politikailag kényes témákról (például az ötvenes évekről) nem tanácsos direkten kommunikálni. Ezért a hetvenes években sorra születtek a Jancsó Miklós történelmi példázataihoz hasonló parabolák (Maár Gyula: Prés, 1971; Kardos Ferenc: Petőfi ’73, 1973).

Az évtizedben Kósa Ferenc (1937–2018) is következetesen parabolikus-allegorikus játékfilmeket készített dokumentumfilmjei (Küldetés, 1977; Az utolsó szó jogán, 1976–1987) mellett. Kósa többek között azért állt át a társadalomkritikát „virágnyelven” megfogalmazó történelmi példázatokra, mert első nagyjátékfilmjét, a közelmúlt magyar történelmét vizsgáló Tízezer napot (1965/1967) két évig nem engedték bemutatni az 1956-os epizódban elhangzó „forradalom” szó és a magántulajdon mellett makacsul kitartó paraszthőse öngyilkossága miatt. „Egy életre megtanultam, hol élek, mit jelent a szabadság és a demokrácia hiánya, és mit jelent a gyakorlatban a puhának becézett diktatúra” – emlékezett vissza a film miatti meghurcolására a rendező.

Parabola-trilógiájának első darabja, az Ítélet (1970) forgatókönyve már a hatvanas évek második felében elkészült, az 1956-os forradalomhoz és a kortárs (európai) tüntetésekhez egyaránt köthető forradalmi erőszak problémájával foglalkozott, a harmadik film, a Hószakadás (1974) pedig az elnyomó és a lázadó univerzális konfliktusára koncentrált. A középső alkotás, a Nincs idő áll a legközelebb az évtizedforduló konzervatív fordulatához, illetve a hetvenes évek valóságához, mivel a lázadók mellett bemutatja a politikai hatalom színfalai mögött zajló belviszályokat és az elnyomás formáit, amelyekkel a korszak kelet-európai társadalmai is szembesültek.

Nincs idő cselekményének helyszíne szimbolikus: a konszolidálódott Horthy-rendszer egyik börtöne, amelyben köztörvényes és politikai foglyok egyaránt raboskodnak. Kósa és alkotótársai (Csoóri Sándor író, Sára Sándor operatőr) az intézmény auláját különösen erős vizuális motívumként használták. Udvardi Dániel, a humanista és paternalista börtönigazgató ebben a csarnokban tartja a börtön életét, a rabok helyzetének javulását célzó intézkedések eredményeit értékelő beszédeit. Udvardi szónoklataiban emberséges bánásmódról és keresztényi szeretetről beszél, jutalmakat és kiváltságokat ígér a „hűséges alattvalóknak”, azonban a teret felosztó, kalitkaszerű szűk cellák jelzik, hogy a kiváltságok, kis szabadságok (például a tömeg egy része nem a „kalitkákban”, hanem szabadon van) ellenére ez az intézmény mégis csak egy börtön. Sára Sándor kamerája pedig az igazgató cselekmény elején elmondott beszéde közben végig pásztázza a tömeget, és elkapja a jelenetet, amelyben a Veréb nevű köztörvényes zaklat egy apácát.

Gelencsér Gábor szerint a hetvenes évek paraboláira általában jellemző, hogy Jancsó Miklós mintateremtő műveivel ellentétben nem tisztán parabolikus-allegorikus, hanem sok esetben szatirikus vagy groteszk példázatok. A Nincs idő említett motívumai is groteszk-ironikusak, és mivel a börtönigazgató, Udvardi Dániel túlértékeli saját pozícióját és munkahelyét, ezért ő maga is groteszk figura. Magasztos beszédeiben egyfajta megváltónak állítja be magát, és naivan hisz abban, hogy a börtön élhetőbb hellyé, az ember pedig – kövessen el bármilyen súlyos bűnt is – jobbá tehető. Ám ahogy a puha diktatúrában, úgy a „humánus börtönben” is az egyén csak azt szeretheti, fogyaszthatja vagy cselekedheti, amit a vezér jónak ítél és megenged. Ironikus módon Udvardi szándéka ellenére pont azokkal az éhségsztrájkoló politikai foglyokkal nem képes emberségesen bánni, akik a jogosan elítélt rablókkal és gyilkosokkal ellentétben csupán a Horthy-rendszer ideológiája szerint bűnösök, vagyis kommunisták. Groteszk-ironikus a hozzájuk berakott, megigazuló köztörvényes, Kallós „ellenállása” is, aki éhségsztrájk helyett kanalakat nyel. Ez az öndestruktív, hasztalan lázadás a hetvenes évek patthelyzetét (a „létező szocializmus” rossz, de nincs remény a lebontására) képezi le, míg a börtönigazgató „aki nincs ellenünk, az velünk van”-politikája a hruscsovi olvadást és a kádári paternalista diktatúrát idézi. A cselekmény végére elbukó Udvardit leváltó egykori főfegyőr, a sztrájkoló kommunistákat erőszakos eszközökkel (például kényszeretetéssel) ártalmatlanító Babella Dezső térnyerése pedig egyértelműen a brezsnyevi konzervatív fordulatára utal. Az Udvardi leváltását kezdeményező igazságügyi miniszter, Zsitvay egy szatirikus jelenetben tulajdonképpen összefoglalja magának a konzervatív fordulatnak a lényegét. Mikor a politikus látogatást tesz a börtönben, és megkóstolja a töltött káposztát, nyilvánosan kijelenti, hogy ez az étel jó, sőt tapsot érdemel. Márpedig a hetvenes évektől a keleti blokkban a szocializmus útjára kényszerített társadalmaknak azt a „töltött káposztát” kellett szeretnie, amelyet Brezsnyev „finomnak” ítélt.

Irodalom

Gervai András, Megkérdeztük Kósa Ferencet, http://gervaiandras.hu/koenyvekm/a-tanuk/19-megkerdeztuek-kosa-ferencet.html (Utolsó letöltés: 2019.02.04.)

Gelencsér Gábor, A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmművészetében, Budapest, 2002, Osiris, 127–164.