súgó szűrés
keresés

Szíriusz

Rendező
Hamza D. Ákos
Bemutató
1942.09.05.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 45 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A sikeres tömegfilm-kultúrákat a műfaji differenciálódás jellemzi. Így van ez a magyar filmben is a harmincas-negyvenes évtizedfordulón, amikor a domináns vígjáték és melodráma mellett megjelenik a krimi (Tóth Endre: 5 óra 40, 1939), a thriller (Rodriguez Endre: Ismeretlen ellenfél, 1940; Martonffy Emil: Szabotázs, 1942), a kalandfilm (Hamza D. Ákos: Ördöglovas, 1944). Izgalmas fejlemény továbbá a sci-fi megmutatkozása: Hamza D. Ákos (1903–1993) Szíriusza a műfaj első – hangos – magyar darabja (a némakorszakban már készült sci-fi Magyarországon, Deésy Alfréd A Trytonja [1917]).

Szíriusz nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmtörténetben is mérföldkő. Ugyan nem – mint sokan hiszik nálunk – az első időutazós film a világon, abban viszont különleges, hogy az első olyan, amelyben az időutazás egy arra kifejlesztett, a filmben is látható géppel történik. A hasonló tematikájú korábbi filmekben (alig fél tucat ilyen készült a Szíriusz előtt, jobbára Hollywoodban) a hősök álmukban utaztak (Emmett J. Flynn: Egy jenki Arthur király udvarában [A Connecticut Yankee in King Arthur’s Court, 1921]), netán a képzeletük segítségével (Frank Lloyd: Berkeley utca [Berkeley Square, 1933]), vagy egy baleset nyomán kerültek vissza a múltba (Edgar Selwyn: Állítsd vissza az órát! [Turn Back the Clock, 1933]). Időutazásra – a hős álmában, delíriumában – a magyar filmben is volt példa a negyvenes éveket megelőzően (Vaszary János: A papucshős, 1938). Jóllehet – mint a zárlatban kiderül – az időutazásra a Szíriuszban is végső soron tudati síkon kerül sor, ám az időgép nélkül mégsem kezdődne el a kaland.

Hamza D. Ákos Herczeg Ferenc 1890-ban született elbeszélését, illetve Földes Imre abból írt, 1908-ban színpadra állított darabját használta kiindulópontként, de a mikszáth-i ihletést (Új Zrínyiász) is beépítette a filmbe, miközben a történetet aktualizálta. A cselekmény 1942-ben kezdődik, főhőse Tibor Ákos gróf, a korhely és léha dzsentri, aki Sergius, a különc tudós időgépével visszautazik az 1748-as esztendőbe. Ott meggyűlik a baja az osztrák elittel, de a családi legendáriumban nagyszerű férfiúként élő dédapjával is, akiről kiderül, hogy gátlástalan, nagyképű, agresszív kurafi. Miközben Ákos a férfiakkal összerúgja a port, egy hölggyel, a gyönyörű velencei énekesnővel, Rosina Beppóval összeszűri a levet. Ám mielőtt liezonjuk szárba szökkenne, kiderül, hogy a teljes múltutazást Ákos csak lázálmodta, ugyanis az időgép közvetlenül a felszállás után lezuhant, és ő – Sergiusszal együtt – élet és halál közé került. Felgyógyulva a Rosinára kísértetiesen hasonló Rózsa – Sergius professzor lánya – mellett talál vigasztalást, és úgy dönt, örökre felhagy léha életével.

A műfajtörténeti fontossága mellett a film stílustörténeti különlegessége – persze csak hazai viszonyok között –, hogy a kor átlagához képest sok benne a dinamikus plán. Hamza a legtöbb munkájában próbálta kerülni a korabeli magyar filmek sztenderd megoldásait – igyekezett dinamizálni a látványt, továbbá felsnittelte a jeleneteket –, és így tesz a Szíriuszban is, amelynek érdekességét fokozza, hogy a rendező – illetve operatőre, Icsey Rudolf – nemcsak horizontálisan mozgatja a kameráját, hanem mélységében is bejárja a teret.

Szíriusz a műfaj- és stílustörténeti specifikumain túl társadalomlélektani jelentései és aktuálpolitikai áthallásai miatt is érdekes, fontos film. Mindenekelőtt értelmezhető a múltba révedés – mint afféle „magyar”, ráadásul a két világháború közötti időszakban igencsak elhatalmasodó – betegségének kritikájaként. Jellemzően a múltba vezető utazást egy őrült elme, a zárlatban bolondokházába zárt Sergius szervezi meg (amely azt sugallja, hogy a múlt utáni megszállott nyomozás nem az egészséges lélek sajátja). Beszédes, hogy a gép lezuhan rögtön az indulás után (a múltba utazás tehát veszélyes, sőt hiábavaló). Sokatmondó továbbá, hogy a dédapa nemhogy tiszteletre érdemesült, de egyenesen hitvány figura (azaz a múlt a jelen narkotikuma: torzítja a tisztánlátást), ráadásul Ákos „utazásának” végső tanulsága (hiszen a férfi csupán elképzeli, illetve delirálja az utazást), hogy a múlt mindenekelőtt: illúzió.

A „múltkritikai” és „nemzetkarakterológiai” dimenziói mellett a Szíriusz szemlélhető a jelen kritikájaként, az ország negyvenes évek elejére már végzetessé vált német orientációja bírálataként is. Amikor bevezetik az előkelő – labancok uralta – társaságba, Ákos mindenkivel tengelyt akaszt, parázs szócsatákat vív, a filmet explicit osztrákellenes (értsd: németellenes) kiszólásokkal telítve (egyetlen példa: „Nem tűröm ennek a jöttment, idegen népségnek a pimaszkodásait. Ha nagyon szemtelenek, az orrukra kell koppintani. Különben még azt hinnék, hogy az övék ez az ország.”) A filmtörténeti annalesek szerint a Szíriusz eme aspektusa, tehát németellenes éle – illetve a németek opponenciája – miatt nem nyert díjat Velencében, jóllehet esélyes volt arra.

Szíriusz karakteres és karakán kijelentésekkel, ráadásul igen rétegzett jelentésekkel teli film. Hogy mennyire, azt a nyilvánvalóan boldognak szánt, azonban korántsem derűs – a Szédülést (Vertigo, 1958) jegyző Hitchcock kamerájára való – zárlat kiváltképpen igazolja. Ákos megkapja, akit szeret, de az a valaki valójában nem a szerelme: Rózsa csupán hasonlít Rosinára, de nem azonos vele. Nem is lehet azonos, hiszen Rosina nem létezik, Ákos álmodta őt magának a múltban, ekképpen az ő – Ákos – jövőbeli boldogsága legalábbis kétséges.

Mert milyen is lehet a jövő, ha a jelen az illúziók és hallucinációk világa, a múlt pedig délibáb?

Irodalom

Balogh Gyöngyi – Király Jenő, A magyar film állócsillaga. Hamza D. Ákos: Szíriusz, Filmkultúra, 12. sz., 1987, 6–24.