Hász Róbert: A künde

Míg a rendszerváltozás utáni évek történelmi regényei (Szilágyi István: Hollóidő; Darvasi László: A könnymutatványosok legendája; Márton László: Testvériség; Háy János: Dzsigerdilen) a három részre szakadt ország válságát tematizálták, Hász Róbert figyelme – a magyar irodalomban kivételesen – a magyar őstörténet, a honfoglalás körüli évek felé fordult. A recepció fölvetette, lehet-e történelmi regényt írni egy olyan korról, amelynek nincsenek megbízható írásbeli forrásai, s ha az események felidézésekor csak a nyugati krónikák kétes hitelességű szórványföljegyzéseire meg, illetve a legendákra támaszkodhat az író. A posztmodern történelmi (vagy áltörténelmi) regény azonban megszabadította (l. Umberto Eco A rózsa neve korszakhatáros könyvét) a műfajt hagyományos kötöttségeitől, mindenekelőtt a hitelesség kritériumától, s a játékos narratívákra, metanarratívákra helyezte a hangsúlyt. Hász sem a korszak rekonstruálására törekszik, hanem arra, hogy fő vonalaiban történelmi hitelességgel, de az egészről rajzoljon meg egy izgalmas víziót. Hagyományos értelemben tehát nem nevezhető történelmi regénynek A künde, de csak posztmodern áltörténelminek sem. Az író furfangos szerkesztéssel olyan többszólamú regényt hozott létre, amelynek első szintje hagyományos, lineáris történetmesélés, ám e köré a konvencionális történet köré egy posztmodern metanarrációs hálót épített.

A 955-ös augusburgi csatában I. Ottó német-római császár megsemmisítő vereséget mér a magyarokra, ezzel befejeződnek a nyugati kalandozások. A keleti őshazába már nem térhetnek vissza, nyugatra bezárult az út, a magyarság válságos helyzetbe kerül. Az elbeszélt történet szerint a Sankt Gallen-i Aquileai Virgil apát 963-ban Pannoniai Stephanus szerzetest szövetséget ajánló pápai üzenettel követségbe küldi a türkök (magyarok) vezéréhez. A regény főcselekménye Virgil kalandos, fordulatos útját meséli el a megosztott és mély depresszióba süllyedt pogány türkök között. Az államalapításhoz még nem forrtak ki az erők, él a kettős fejedelemség ősi rendje (gyula és kende/künde), minden kusza és bizonytalan, de Árpád, majd fia, a nyugat felé tájékozódó Gejüza-ur megpróbálja künde népét kelet felé szétszórni és kiszorítani a hatalomból. Stephanust az apát egy medállal bocsátja útjára – a 904-ben bajorok által megölt Kurszán jelvényével. A türkök Stephanusban a kündére ismernek, majd maga is elhiszi a szerepet, s még a kisgyermekkorában beszélt magyar nyelve is életre kel. S innentől versenyt fut a gyula-kende hatalmak közt: a megbékítés helyett egyre inkább az életéért küzd, hogy végül visszameneküljön Sankt Gallenbe. Ez a regény hagyományos, lineáris története.

Ezt az önmagában roppant izgalmas utazást az események után tíz évvel a kolostor krónikása, Alberich meséli el, pontosabban ülteti át krónikába. Virgil utasítására megírja egyszer a hivatalos krónikát – mely szerint Stephanus mártírhalált halt, a pogány és vad türkök megölték. Stephanus azonban, bár holtnak híresztelik, a kolostor közelében él számkivetetten. Alberich titokban látogatja Stephanust, s az ő történetét szintén lejegyzi. A hivatalos (Virgil) és az emlékezet szerinti krónika (Stephanus) eltéréseire, s a két szerzetes közt zajló, súlyos titkok fedte kíméletlen harcra fölfigyel Alberich, s időről-időre beleírja a szövegbe a saját kommentjeit és a maga spekulációjának vagy éppen nyomozásának a tapasztalatát is. Melyik változat a ’hiteles’? „…a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannoniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon” – jegyzi meg Alberich. A klasszikus posztmodern talált szövegével szemben A künde maga a ’talált szöveg’, a regény pedig a krónika, a ’történet’ születésének, formálódásának a könyve. „A legenda – ilyen-olyan alkalomból elbeszélt és mindig más formában előadott történetekben – a szemünk láttára épül. Sokféle, de mindig valamilyen praktikus okkal magyarázható legendagyártás folyik. […] Az elbeszélői státusz elbizonytalanítása is jelzi, hogy abszolút igazságról nincs, nem lehet szó, csak ellentmondó, olykor egymást kizáró részigazságok helyezhetők egymás mellé. Ez az elbeszélés (minden látszólagos egyszerűsége ellenére) reflektált olvasásmódot feltételez” (Olasz Sándor).

A regény ezzel a merész narratív játékkal, a hagyományos és a posztmodern történelmi regény egybesimításával válik vonzóan izgalmassá. A lineáris történet a legendák, különféle krónikák, hagyományok, régészeti dokumentumok eredményeit felhasználva egy valószínűsíthetően reális víziót rajzol meg a 9. századi magyarság fizikai és lelki állapotáról – olyan áthallásos kérdésekkel a mai korra, mint a nemzeti megosztottság, a keleti vagy nyugati orientáció, az idegenség-otthonosság-identitás dilemmája. A köré épített, már-már bizarr mese, hogy ti. Kurszán fiai megmenekültek 904-ben, és a Sankt Gallen-i kolostorba kerültek, illeszkedik a regény logikájához, de csak naiv olvasatban tételezhető realitásnak. Az író, szabadon közlekedve és egyensúlyozva fikció és történelem között, csak a fikció hitelességét függeszti fel, a regény kollektív történelmi hitelességét azonban nem – Hász ezáltal a történelmi regénynek egy egyszerre intellektuális és egyszerre olvasóbarát formáját teremtette meg.