súgó szűrés
keresés

Bartis Attila: A nyugalom

Szerző
Bartis Attila
Kiadás éve
2001
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
326
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Bartis Attila második regénye folytatja az sétában már b járatott önéletrajzi fikciós szólamot: a narráció az A nyugalomban szintén E/1-es, amely a főszereplő és az elbeszélő szólamának szétválásaiból és összetalálkozásaiból áll össze, a regény hőse pedig Bartishoz hasonlóan író, aki a szövegben saját traumákkal teli életével néz szembe. Márpedig traumákból akad bőven, sőt a társadalmi tragédiák (az ’56-os forradalom leverése, a Kádár-rendszerben leszakadó rétegek stb.) összekapcsolódnak a személyes sérelmekkel (a szülők önzése, incesztus stb.). Ezért az A nyugalom egy mindent megmutatni akaró, vallomásos, kegyetlen önanalízisként olvasható, amellett, hogy rájátszik a családregény műfajára, illetve a prózafordulat által meghonosított apa- és anyaregények sorába illeszkedik, mint amilyen Esterházy Péter Harmonia caelestise vagy Nádas Péter Egy családregény vége. Film is készült belőle 2008-ban (Nyugalom, rendezte: Alföldi Róbert).

Az elbeszélés nyitánya már előrevetíti a regény sokkhatásokkal teli szüzséjét, és megalapozza annak hangulatát: a közös lakásukban Weér Andor rátalál anyjának holttestére, és arra gondol, hogy ezt szerelmének, Fehér Eszternek is látnia kellene. Ezt követően ismerjük meg a Weér-család tragikus és tabusértő epizódokban gazdag történetét, illetve Andor és Eszter kapcsolatának alakulását. A fiú viselte gondját anyjának tizenöt évig, miután politikai okokból – Weér Rebeka férje ugyanis az ÁVO hivatalnoka volt, lánya pedig nyugatra menekült – elmozdították a színházból, és ő nem volt hajlandó kilépni a lakásból. A karrierista és narcisztikus anyával, aki sem a gyerekeivel, sem pedig a férjével nem foglalkozott, a fiú kapcsolata beteges mélységekbe züllik, míg Andor viszonyba nem kezd könyve szerkesztőjével, Jordán Évával, akiről kiderül, hogy már az apjának is szeretője volt. Ez csak súlyosbítja a főszereplő neurózisát, amelyből kiutat az Eszterrel kezdett kapcsolat sem jelent – és nem csak azért, mert az anya válik szerelmük legfőbb kerékkötőjévé. A történet morbiditása, a karakterek viszonyaiban megjelenő kíméletlenség, a helyszínleírásoknak – a kocsmáktól a várótermeken keresztül a szuterénekig – a nyomasztó brutalitásra fókuszáló vizualitása ugyanakkor minden konkrét történelmi utalás és a pszichológiai folyamatok realizmusra törekvő, részletes ábrázolása ellenére mitikussá avatja az olvasottakat.

Bartis prózapoetikájának szimbolizmusa az A nyugalom regényen végighúzódó motívumhálózatban érhető a leginkább tetten. Először is az olyan beszélőnevekben mutatkozik meg, mint amilyen Fehér Eszteré – aki a tisztaságot jelenti a fiú számára –, vagy a Weér családnév, amely a vér paronomáziájaként több aspektusból is lényeges a szövegben: Andor akkor érezte először, hogy valamiben nem képes osztozni ikertestvérével, amikor az először menstruált; szintén felmerül benne metaforaként a vér, amikor anyja számonkérésére válaszul kijelenti, hogy a szövegeit, amelyek családi történeteket dolgoznak fel, „a saját vérével” írja. A családi címerben szereplő pelikán a gyermekeit a saját vérével itatja, Rebeka esetében azonban ez nem gondoskodást jelent, inkább mérgezést: beteges mértékig magához kötést és vérfertőzést. Andor asztalfiókja megfeleltethető a tudattalanjának, amely meglehetősen furcsán működik: oda kerülnek például anyjának az ikertestvéréhez írt levelei (a borítékok, mint az a regény végén kiderül, üres lapokat tartalmaznak), amelyeket a fiú soha nem adott fel, ugyanakkor az anya és a fia között épphogy csak meghiúsult szexuális aktus leírását belerakja a könyvébe. A nyitott szem mint szimbólum pedig egyszerre szolgál a fényképezésszerűen mindenhova betekintő, az olvasóval minden bizarr részletet láttató elbeszéléstechnika metaforájaként, ám az is jelentőséggel bír, hogy az anya szemét nem lehet becsukni, mert már beállt nála a hullamerevség – nem lel nyugalomra.

A regény legkomplexebb szimbolikus eleme azonban kétségkívül a tükröződés, amely megjelenik egy másik szimbólum, a nevek szintjén is (a társasházban lakó, szárnytörött madarakat gyűjtő prostituáltat is Rebekának hívják, Andor ikertestvére is Rebeccára változtatja a nevét, amikor hegedűművészként befut), leginkább azonban a családi viszonyokban érhető tetten. Miután Rebecca az utolsó, anyjának küldött levele után – melynek zárása újfent szimbolikus: „Tisztelt anyám, ha látni kíván, akkor a szemét majd ne csukják le” – öngyilkos lesz, a fiú kezd el levelezni az ikertestvér nevében, és újra úgy érzi, hogy eggyé válik vele. Az azonosulás mellett az azonosítás is ide tartozik: Andor az Évával való együttlét során őt az anyjával azonosítja, ami, mint kiderül, nem is minden alap nélküli, hiszen az asszony ott volt a születésénél – akkoriban ugyanis a Weér-házaspárral hármasban éltek. Sőt, ismétlésként is megjelenik a tükröződés a nők között Andor életében: majdnem ugyanúgy írja le az anyjával, az Évával és az Eszterrel való szexuális együttlétet.

A kettősség ugyanakkor széttartásként, aszimmetriaként ismerhető fel az elbeszélő szólamban. Szilágyi Nagy Ildikó megállapítása szerint nem hagyható figyelmen kívül, hogy bár az elbeszélő önboncolgató, nem feltétlenül adhatunk hitelt minden kijelentésének. Már csak azért sem, mert emlékezete feltűnően a tárgyakra korlátozódik: a viszonyai során megszerzett fehérneműk és zálogok mellett saját életét is két nő, a testvére és az anyja életének lenyomataiként szolgáló dolgokból rakja össze. Ráadásul, mint arra Margócsy István rámutat, paradox viszonyban áll egymással a mindentudó, vallomásos narráció és az írói alteregó előtt fokozatosan kibomló eseménysor, amelynek a végén csak eljut a nyugalomhoz. Ez azonban nem hoz számára megnyugvást, mindössze a nyugalom kifordított értelmezését teszi lehetővé: vagy az anya halála révén a szerelmi és családi kötelékektől való megszabadulás, egy kvázi-gyilkosság felvállalása (az anya az egyedüllétbe halt bele), vagy éppen mindennek az elbeszélése.

Irodalom

Margócsy István, Bartis Attila:A nyugalom, 2000, 2002/3.

Szilágyi-Nagy Ildikó, Az elbeszélés és a szubjektum viszonya Bartis Attila két regényében, Kalligram, 2014/3.