súgó szűrés
keresés

Kertész Imre: A végső kocsma

Szerző
Kertész Imre
Kiadás éve
2014
Műfaj
esszé, memoár
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
404
A szócikk szerzője
Horváth Péter

Kertész prózaírásában A végső kocsma a pálya utolsó periódusban kiteljesedett azon műformái körébe tartozik, amelyek egy fiktív történet elbeszélése helyett a világ- és önértelmezés igényével íródott, rövid, önéletrajzi jellegű szövegegységek kompozícióba rendezésére épülnek. A mű tehát abba a sorba illeszkedik, amelyet a Gályanapló nyitott meg, majd a 2011-ben megjelent Mentés másként, illetve a 2016-ban publikált A néző zárt le. A végső kocsma nagyrészt a 2000 utáni évtizedekben készült írói feljegyzéseket hasznosítja, s ennek az anyagnak igyekszik egységes prózai formát kölcsönözni. Az öt fejezetből a kötetnyitó Nyílt titkok és a Trivialitások kertje egy önéletrajzi alany feljegyzéseiként olvashatóak. A végső kocsma első fejezete a harmadik személyben írt szövegtöredékek fikcionális karakterét hangsúlyozza, a második Sonderberg doktor elbeszélt monológjaként a Lót-téma parafrázisa, míg a mű zárlataként elhelyezett Exit rövid bölcseleti számvetés a pusztulásról tett tanúságtételről. A bevezetőben Kertész kijelenti, hogy a könyvet „művei koronájának” tekinti, de a szerkesztői munka dacára az életmű záródarabja inkább kelti az előzőekben felsorolt módon egymás mellé helyezett, különböző típusú szövegek gyűjteményének, mint egységes műalkotásnak a benyomását. Ezt erősíti az a tény, hogy a Nyílt titkok fejezet szinte teljes egészében a Mentés máskéntben már megjelent írói konfessziók, pillanatfelvételek, reflexiók válogatott újraközléséből áll. A megszólaló hang tónusában, a nagyvonalú nyelvi stílusban, valamint a visszatérő gondolati tematikában ugyanakkor világosan felismerhetők Kertész írói karakterjegyei. Intellektuális vizsgálódásainak ezúttal is gyakran képezik részét vitatható, ellenvetésre ösztönző, provokatív, néhol sommás, néhol kevésbé meggyőző megfogalmazások. Mindez egy független személyiség előadásában történik, aki talán kevesebb empátiával, de az emberi kiszolgáltatottságra érzékenyen reagálva igyekszik mindennapjait számba venni. Kertész feljegyzései életének utolsó két évtizedéről nyújtanak szellemi látleletet, zsidóságának elfogadásával és értelmezésével folytatott megújuló küzdelméről, felesége egészségi állapota iránti aggódásáról, berlini beilleszkedéséről, valamint Parkinson-kórjával való szembesüléséről. Külön meg kell említeni a közéleti és politikai kérdéseket illető kritikai megjegyzéseket, melyek közt különös súllyal van jelen a magyarországi közállapotokkal szembeni erős elutasító attitűd.

Kertész más műveihez hasonlóan A végső kocsmában is nagy teret kap az írói identitás ábrázolása. Az írói önkép megalkotásában sajátos kettősség figyelhető meg. Az írói munka mindennapos kihívásaival, gondjaival való egyre viszontagságosabb küzdelmet a Nobel-díj után megsokasodó nyilvános fellépésekről, sikeres felolvasásokról szóló gyakori tudósítások egészítik ki. A Sorstalanság filmadaptációjával végzett munkabeszámolók, majd a fanyalgó német kritikákra adott túlzott érzékenységről tanúskodó reakció, a világhírű író szerepével járó, terhesnek érzett reprezentatív kötelezettségvállalásai és az írói siker mint az elvégzett munka cáfolhatatlan bizonyítéka éppúgy helyet kapnak a kötet lapjain, mint az író kéziratos hagyatékának Berlinbe történő elszállítását leíró rövid, fejezetzáró szövegrész.

A kötet legfontosabb témáját a szerzőt 1954 óta foglalkoztató regényötletének megvalósítása jelenti. A bibliai Lót történetét feldolgozó A szodomai magányosnak Kertész nagy jelentőséget tulajdonított, úgy fogta fel és kezelte, mint az életművét lezáró és beteljesítő műalkotást. A végső kocsmában olvasható rövid elbeszélés azonban az írói tervekből keveset valósít meg, s lényegében csak az eredeti koncepció töredékeként fogható fel. Mindezt tükrözi a szöveg is, amennyiben a benne megszólaló író-figura, Sondenberg számára az egyetlen egzisztenciális feladatot Lót történetének megírása jelenti, ám erről a regényről végül nem tudunk meg semmit, mivel nem készül el. A történet stílusa mindenesetre jelentősen eltér a mű többi fejezetétől, s ahogy Az angol lobogó vagy a Kaddis esetében, úgy az elbeszélői modor monologikus, végletes megfogalmazásain ezúttal is közvetlenül érződik Thomas Bernhard prózájának hatása. A szöveg bölcseleti alapkérdése, amelyre igyekszik választ találni, a következőképpen szól:„hogyan lehetséges itt történetünk hőse, Lót, a tiszta ember”. Kertész számára Lót alakját – a Sorstalanság főhőséhez, Köves Gyurihoz hasonlóan – bűnvállalásából fakadó etikai nagysága különbözteti meg; tisztaságát épp az igazolja, hogy nem akar ártatlan maradni. Az erkölcsi mintapéldát azonban nem a művészi nagyság nyelvén mutatja be, hanem mint „idegbajoktól tépett neurotikus” személyiséget. Sondenberg azonban végül nem írja meg regényét, így a könyv stílusosan egy meg nem írt regényről szóló fejezettel zárul. Kertész utolsó regénye befejezésében még egyszer felvillantja írói önképét, aki ezúttal azon töpreng, hogy nem kötelessége-e íróként részt vállalni az isteni teremtés lezáratlan munkájában. Kertész tehát egy olyan fiktív alkotó alakjában lép le a színről, akit az igazi képmás megteremtésére vonatkozó, végül bevégzetlenül maradt írói elmélkedése továbbra sem hagy nyugodni.

Irodalom

Németh Tamás, Lót-variációk: adalékok egy Kertész-téma természetrajzához, Pannonhalmi Szemle, 2017/1.

Papp Máté, „A boldogság is csak része a borzalomnak? Kertész Imre: A végső kocsma, Vigilia, 2015/6.

Szűcs Teri, Fine. Kertész Imre: A végső kocsma, Jelenkor, 2015/5.