Rubin Szilárd: Aprószentek

A 2010-ben bekövetkezett halála után fordult a figyelem Rubin Szilárd munkássága felé (Csirkejáték, 1963; Római Egyes, 1985). Az Aprószentek végső formája ugyanakkor nem Rubin munkája, hanem a szerző hátrahagyott kézirataiból az azt összeszerkesztő Keresztesi Józsefé. Az ötvenes években történt sorozatgyilkosságot feldolgozó könyv három nagyobb részre lett bontva: az elsőben az áldozatok, a másodikban a tettes, a harmadikban pedig magának az implicit szerzőnek a saját nyomozása kerül fókuszba. Mindez műfaji és formai sokszínűséggel párosul: a filmnovellától a riporton keresztül a krimiig hasznosít elemeket Rubin szövege. Az Aprószentek prózapoetikáját ezért hasonlították Mészöly Miklós Filmjéhez, de töredékesség miatt Ottlik Géza Budájához is. A regény témáját Rubin irodalmi forgatókönyvben is feldolgozta A jövő nyáron címmel.

Az elbeszélés kiindulópontja, hogy az implicit szerző a Bűnügyi Múzeumban megpillant egy képet egy fiatal lányról, Jancsó Ladányi Piroskáról, s a lány törékeny, szép vonásai rögtön rabul is ejtik őt. Rubin ettől kezdve valóban egészen haláláig Piroskának és az általa elkövetett bűnténynek a megszállottja maradt. A körülmények tekintetében a máig tisztázatlan 1953–54-es Törökszentmiklóson történt gyilkosságsorozatot kutatta, amely öt fiatal lány vesztét okozta – és ami miatt Piroskát kivégezték a szolnoki börtön udvarán 1954 végén. Nemcsak az nem derült ki ugyanis, hogy az anyja – aki életfogytiglani börtönbüntetést kapott bűnrészesség miatt, majd a börtönkórházban halt meg a hatvanas években, és akivel Rubin interjút is tudott készíteni – tudott-e Piroska tetteiről. De az sem világos, hogy mennyire a kiközösítettségéből fakadó frusztrációi, feltételezhető perverziója (hogy élvezettel nézte áldozatai haláltusáját), anyagi nélkülözése vezérelte Piroskát a kiskorú lányok brutális megölésében, vagy inkább a szovjet katonák pedofil vágyait szolgálta ki azzal, hogy felhajtotta nekik az áldozatait. Piroska ugyanis egymásnak ellentmondó vallomásokat tett (például az egyikből kihagyta az anyját, a másikban viszont bemártotta őt), az esetről született kriminológiai tanulmányok pedig a cenzúra miatt szintén nem tudták nyugvópontra helyezni, hogy ki mennyire volt vétkes a bűnesetekben. Hovatovább Piroska ügyét államtitokká nyilvánították, és hiába írt Rubin levelet a rendszerváltás előtt Kádár Jánosnak, utána pedig Boross Péternek, nem nyíltak meg előtte az archívumok. Maga az Aprószentek regény sem szolgál végső, az ügyet megnyugtatóan lezáró bizonyítékokkal; a regény szerkezetében egymás mellé vannak helyezve az áldozatok hozzátartozóinak, a cellatársnak, a temetőőrnek, a nyomozónak – gyakran egymásnak, néha önmaguknak is ellentmondó – vallomásai.

A könyv címe félrevezető lehet, mert bár megismerjük a meggyilkolt kislányokat, a szülők reakcióit – például nem akarták a deformálódott holttestekben a gyerekeiket meglátni, ami megnehezítette az azonosítást –, az áldozatok megtalálásának és a kútból kiemelésének körülményeit, de az elbeszélés középpontjában egyértelműen Piroska alakja áll. Ennyiben az alcím sokkal árulkodóbb: „Moritat”, vagyis erkölcsi tanulsággal szolgáló rémtörténet. Az Aprószentek Piroska alakjának kettőségét mutatja be elsősorban; arra törekszik, hogy feltárja a lány angyali és démoni oldalának titkát. Az elbeszélő mindazonáltal végig a részvét hangján szólal meg, ami egyrészt a kötetben visszatérően megidézett Pilinszky Jánoshoz és az ő evangéliumi esztétikájához illeszkedik. Pilinszky mellett a szövegben az implicit szerző beszélgetést folytat az általa feldolgozott anyagról Szabó Lőrinccel, aki tehetségtelennek gondolja őt, és Nemes Nagy Ágnessel is, aki szerint „az ember ritkán tesz erkölcsi hitvallást művészi hasonlatnak álcázva”. Másrészt a történet befejezhetetlensége, elbeszélhetetlensége végig központi helyet foglal el témaként ebben a „regényes riportázsban”. Már a legelején is találunk erre utalást, amikor az elbeszélőről kiderül, hogy lingua negra betegségben szenved; fekete szőrök jelennek meg a nyelvén. Szilasi kritikájában ezért nem is a bizonyítható adatok hiányának vagy a források hozzáférhetetlenségének, hanem magának a könyv témájának tulajdonítja a befejezhetetlenséget, általános lételméletté emelve azt: „Bár nem bizonyítható, de nagyon valószínű, hogy olyan világban élünk, amelyet atavisztikus, sötét és bizonyíthatatlan hipotézisek által lehet igazán megérteni.” Az Aprószentek ekképpen egyrészt sorstörténet, de – mint azt Bán megjegyzi – nem realista, mivel a szereplők és a környezetük csak felskicceltek, sem pedig nem énregény, mivel nem a tényanyag és a szerző viszonyának alakulására helyeződik a hangsúly, hanem kizárólag Piroska alakjára. Arra a Piroskára, aki nehéz körülmények között tengődve, de ragyogó intellektussal, a közösség által megvetetten, ezért a szovjet megszállókkal kokettálva végül szörnyű tetteket követ el. Másrészt a regény szociográfia, amely a gyilkosság felől mutatja be az alföldi város közösségét, valamint végigkíséri Piroska tettének utóhatásait: hogy Törökszentmiklóson felüti fejét a vérvád, a Budapest–Moszkva-telefonvonalat őrző szovjet katonákra gyanakodnak a lakók, aztán a városon áthaladó külföldiekre tekintenek ferde szemmel stb. Ebben a tekintetben az Aprószentek nem tényregény, inkább azokat a feltételeket tárja fel, amelyek a nyomozás és a bírósági eljárás hátteréül szolgáltak, és ahogy azt Braun észreveszi, szándékosan törekszik arra, hogy a saját nyomozás súlyát és nehézségét megértesse az olvasóval. A város ugyanis maga mögött hagyta ezt a rémesetet (pl. az áldozatok sírját belepte a gaz, Piroskáék háza helyén már egy másik áll stb.), és ennek a feledésnek feszül neki az implicit szerző minden egyes interjúval és okiratfelkutatással.