Cseres Tibor: Én, Kossuth Lajos

Elemzői többféleképpen határozták meg e regény műfaját. Volt, aki szerint Kossuth-apokrifnak tartható, mások fiktív emlékiratnak, illetve olyan képzeletbeli Kossuth-életrajznak mondták, amely vallomás és emlékezés formájában íródott monológregény. Azt szinte egybehangzóan állították, hogy az életműben vízválasztónak tekinthető Hideg napok és a Parázna szobrok után ismét új megszólalási formát választott az író, akit Bori Imre szerint akár „a katasztrófák énekesének” is lehetne nevezni, hiszen a második világháború tragikus történelmi eseményei után Kossuthtal az 1848–49-es szabadságharc bukását is felidézte. Ebbe a sorba illenek aztán az „erdélyi történetek”, a székely puccsé (Foksányi szoros, 1985), a vesztett ütközeteké (Vízaknai csaták), valamint a Trianon tragédiájával sújtott regényes családé (Őseink kertje, Erdély).

A kitalált memoárban az az aggastyán Kossuth szólal meg, aki előítélettel viseltetik az „autográf színezetű emlékiratokkal” szemben, mert, mint elöljáróban hangsúlyozza, mindben „orrontom a hiúságszagot”, amitől úgymond gyomrából undorodik s undorodott is mindig. Hozzáteszi, neveltetése, tapintata, diszkréciója és gyávasága is tiltakozik, ám igen különös ok miatt: „szétporlasztani saját szobromat, aki már ülök az utódok, az utókor tisztelő képzeletének talapzatán?” Úgy véli mégis, életkora kezébe adta a mértéket, a mérleget a helyes ítélkezésre maga fölött is, hiszen „alkalmassá váltam a kételkedésre”.

Az ítélkező mérlegelés nem terjedhet ki a hosszú élet minden szakaszára és területére. Az emlékező a tekintetét így éppen csak végigfuttatja gyermek- és kamaszkorán, családi környezetén, sátoraljaújhelyi, eperjesi és sárospataki iskolai évein, illetve pesti jogi tanulmányain, hogy majd Zemplén megyei táblabíróként 1824 és 1832 között a nép körében is szerzett tapasztalatainál kissé hosszabban elidőzzön. A leghosszabban azonban a következő évtől 1949 augusztusáig terjedő pályaszakaszán, vagyis amelyik a kéziratos lapjának, az Országgyűlési Tudósítások megjelenésétől az emigrációba meneküléséig tartott – ezt háromszor akkora terjedelemben tárgyalja, mint a többit, a korábbiakat és a későbbieket együtt. Ami a stílusára, a megszólalás módjára is rányomja a bélyegét, hiszen akár a tudósítások, akár a hadi események beszámolói, összefoglalói az események, tények, adatok tömegét hordozzák, „dokumentarista hitelességre” törekszenek (Futaky Hajna), némely esetben – mint Bori Imre állítja – egy történelemkönyv „betétjei” is lehetnének. Az 1848-as pesti márciusi események (ahol Petőfi helyett Vasvári Pált helyezi középpontba) éppúgy „tények sorolásává” egyszerűsödnek (Berkes Erzsébet), mint a szabadságharc fordulatai. Az ítélkezés szigorúsága főleg a pályája alakulásában és sikerében meghatározó szerepet játszó kortársak hozzá való viszonyának érzékeltetésekor mutatkozik meg. Három igazi nagy ellenfele van. Az első, akivel a szabadságharc előtt vívja ellenszenvéből is fakadó szellemi-politikai ütközeteit, Széchenyi István. Kettejük felfogása, elképzelése, úgy látja, mindenekelőtt abban tér el, hogy ő „a lehetőségek tudományával” – ahogy a politikát nevezte – dolgozott, a főként a Kelet Népe című könyvével vele szembeszegülő Széchenyi pedig „csak az Eszme és Erkölcs embere maradt”. Úgy vélekedik Kossuthról, hogy „a képzelet és gerjedelmek fegyverével dolgozik [...] valamirevaló javítási recipe nélkül”. A másik, akivel a szabadságharc idején örökösen csatázik, Görgey Artúr – őt a Honvédelmi Bizottmány elnökeként úgy utasítgatja, hogy katonapolitikája sokszor nélkülözi „az érzéket és a szakértelmet” (Alföldy Jenő), mintha hadvezéri tapasztalatai neki volnának, s nem a fővezéri posztjáról leváltott, a Szemere levele szerint „a reménytelenség elbizakodottságát” tanúsító harcos társának. Akire Cseres Kossuthja ugyan nem mondja ki „az áruló” anatémát, a valóságban viszont a Viddini levélként emlegetett, A forradalom végnapjai című, 1849. szeptember 12-i keltezésű röpiratában így céloz rá: „hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alá valóság által esett el”. A harmadik ellenfele, már a szabadságharc után, Deák Ferenc, aki a kiegyezéssel „engedett a 48-ból”, a neki címzett Cassandra-levél szerint „a jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeladás sikamlós terére” jutott. Az agg emlékező nem csak e jeles ellenfelei igazának mérlegelésére rest, hanem másokéira is, akiknek például kételyei voltak a Függetlenségi Nyilatkozat célját, hasznát és komolyságát illetően. Az emigrációban – külső fegyveres hatalommal való szövetkezés végett – vezetése és irányítása alatt fegyverbe szólítaná az otthoniakat, esetleg „egy kis felkelési mozgalmat” rendezve „amott Erdélyben”, noha a szabadságharc döntő csatáinak idején keserűen kellett szembenéznie a ténnyel: „A nemzet eddig olcsó lelkesedést mutatott – tömegében –, cselekedni csak kevesen cselekedtek”. Így aztán a fiktív memoár nem igazolja, hogy „szerzője” alkalmassá vált volna a kételkedésre, ellenkezőleg, miként a regény kritikusai megjegyzik, „tökéletesen kételymentes magabiztossággal szól”, a „volt események zsibbadtja marad, következtetések és önbírálat megkíméltje”.

Ugyanez merül föl a politikai vonulat rajza után a szerelmire vonatkozóan is: az „Erósz gyújtotta szörnyű fáklya” homályba burkolózik, a „csapongó s rapszodikus legényéletről” – ismét egy kritikát idézve – „biedermeier szemérmű kitérőkkel” tereli el a figyelmet. Hasonlóképpen arról, hogy Dembinszkyné, a tábornok felesége, mellesleg az osztrákok kéme éppúgy a szeretője volt, mint a tizenhét éves, nála hatvanvalahány évvel fiatalabb Zeyk Sarolta. Az Én, Kossuth Lajos szellemi vonzása elsősorban nemzeti önismereti vágyunkból eredhet.