Simonffy András: Kompország katonái

Ahogy nyolc év telt el Simonffy András első és második kötete, a Lázadás reggelig (1965) és a pályájának mai olvasatban is egyik csúcsát jelentő Egy remek nap (1973) között, ez utóbbit is nyolc évvel követte az életmű további kicsúcsosodása, az 1981-ben megjelent, ugyancsak szemlélet- és hangváltó Kompország katonái. Simonffyt rossz közérzete, mely indulásakor nemzedékének életérzését is megjelenítette, végigkísérte egész pályáján, és mindig megtalálta magának az előbb korosztályi, majd társadalmi, végül a történelmi tudat azon terepeit, melyeken rossz közérzete folyamatosan újratermelődhetett. Már az egyik 1971-es nyilatkozatában is egy olyasfajta „oknyomozó történelemkutatásról” beszélt az Élet és Irodalomban, mely felölelte „saját születéstörténetét” is, hogy kiderítse, ő maga „milyen hatásokra” vált olyanná, amilyen valójában lett, s főleg hogyan tudná „berendezetté”, otthonossá tenni „az életet”, életét. (Ugyanez a „történelemkutatás” a fő területe az 1990-es, hasonlóképpen dokumentumokra alapozott Rozsda ősznek is, s ilyetén érdeklődésére vall az is, hogy 1984-ben ő rendezte sajtó alá Almásy Pál altábornagy, a második világháború alatti magyar ellenállás egyik, Szálasiék által elítélt főszervezője 1944–1945-ös Sopronkőhidai naplóját.) Simonffy e műveihez szerkezetében, eszközeiben, szemléletében korábbi kötetei közül bizonyos értelemben – az egy rádiós riportsorozatra épülő – Idegen városban (1976) című regénye áll legközelebb, melyben tudatosan megmarad a társadalmilag fontos kérdésekről való tudósításnál. Vagyis már ebben a konkrét térhez és időhöz kötött szociográfiára hajazó erős, mindent elfedő referencialitású műben is a történelmi ihletés dominál, még ha a jelen idejű, azaz az éppen történő történelem egy szeletét mutatja is meg benne. Ilyen értelemben a Kompország katonái voltaképpen riport, s hozzá hasonlóan a történelmet faggatja a Rozsda ősz (1990) visszaemlékezése is. Ezek a huszadik századi magyar történelem két, a történetírásban és a közbeszédben sokáig elhallgatott vagy eltorzítottan értelmezett sarokpontját, a második világháborús részvétel, illetve a háború végóráinak a széles nyilvánosság előtt egészen az 1980-as évekig gyakorlatilag ismeretlen vonatkozásait, valamint 1956 őszének eseményeit taglalják.

A Kompország katonái a második világháborús magyar részvétel eseményeinek és következményeinek az 1948 utáni hivatalos ideológia kényszerzubbonyából kilépő vizsgálatával azt a sort folytatja, melynek elején Örkény hadifogolytábor-szociográfiája, a Lágerek népe (1947), továbbá Cseres Tibor Hideg napokja, illetve „ikerregénye”, a Parázna szobrok áll. Szóban forgó regényét Simonffy – bár a hozzá fűzött megjegyzésében hangsúlyozza, hogy nem történelemkönyvet akart írni – olyan olvasmánynak szánta, amilyenből annak idején maga is szívesen tanult volna. Gróh Gáspárnak a Rozsda ősz kapcsán mondott szavai a Kompország katonáira is érvényesek: Simonffy e könyvei „hisztériamentesen és valóságos történelmi súlyuknak megfelelő módon” igyekeznek elhelyezni a nemzeti tudatban az elemzett eseményeket, történéseket. S ahogy Simonffy a fikciót az Idegen városban dokumentumprózájában a tények felé közelítette, a Kompország katonái sem a szó szoros vagy hagyományos értelmében szépirodalom. Olyan dokumentumregény, dokumentumkollázs, történelmi mozaikokból egyberakott kompozíció, amely megjelenése idején sem csupán tartalmi nóvumaival, hanem formai megoldásaival is újszerű, modern prózaként hathatott. Mi több, „az írás érzékletessége, a történetmondás mesteri tempója, az idősíkok elegáns s lényeget láttató váltogatása” okán azt Módos Péter még ma, három évtized távolából is annak látja, melynek hitelessége, érvényessége azóta sem kérdőjelezhető meg.

Maga a mű hiteles dokumentumok, történeti munkák, jegyzőkönyvek, naplók, feljegyzések, s a kor egykori tanúi visszaemlékezéseinek szövedéke, melyhez a szerző édesapjának – Simonffy-Tóth Ernőnek, a második világháború végén a háborúból való kilépésről Moszkvában tárgyaló küldöttség később, a kommunisták által félreállított vezérkari őrnagyának – elbeszélése adja a vezérfonalat. A regény középpontjában azonban ennek ellenére sem közvetlenül a történelem, és nem is az író édesapjának története áll – annak valódi főszereplőjévé maga az írói érdeklődés és érzékenység, történetévé pedig az ennek nyomán kibontakozó írói eszmélet alakulása válik. Simonffy itt úgy beszél, úgy vall saját magáról (és nemzedékéről), hogy végig másokat beszéltet az őt, őket érdeklő és érintő, illetve sorsukat befolyásoló kérdésekről. Vagyis a regény cselekményét jelen és múlt folyamatos ütközése, ütköztetése adja, s azt a kettő közti feszültség határozza meg; a dráma így tulajdonképpen a jelent a múlt felé kitágító és a múltat a jelenig meghosszabbító író tudatában zajlik. Mert valójában – jóllehet művének az író epikai keretet ad – dráma a Kompország katonái, s ezt emelte ki a megjelenésekor folytatott kerekasztal-beszélgetésben – „az emlékező anyagszeletek összeállítása, ellenpontozó módszere” miatt – Cseres Tibor is, aki mindenekelőtt annak „drámai szerkezetét”, szerkesztésmódját hangsúlyozta, úgy vélve, hogy azt „mint egy eleven drámát lehet olvasni és átélni”. S a „több szálon vezetett »cselekmény«” mellett ugyancsak a „tudatosan ellenpontozó építkezésben” és a mű „kompozíciójában”, valamint „dinamikus időkezelésében”, idősíkváltásaiban, „időtávlatainak váltakozásában” látta Simonffy legfőbb írói erényeit Koczkás Sándor is, „szervesen felépített, a nemzeti önvizsgálatra egyetemesebb igénnyel vállalkozó szuverén írói alkotásnak” nevezve a Kompország katonáit. Azaz e könyvével Simonffy minden látszat ellenére nem az apák, hanem a fiak regényét írta meg, az apák történetéből – szerencsés elhatározással – a fiak drámáját bontotta ki.