Balázs József: Koportos

Az 1975-ben megjelent Magyarokat, az 1976-os Fábián Bálint találkozása Istennel című regényt és a legkorábban megfogant, de csak 1976-ban napvilágot látott Koportost Balázs József (kis)regénytrilógiájaként határozta meg az irodalomtörténet-írás. Mindegyik kötet a szülőföld, az irodalomban addig szinte ismeretlen szabolcsi mélyvilág tükre, szóljanak bár a regénytörténetek a háborús múltról, vagy mint a Koportos, a hatvanas-hetvenes évek zárt világú - szociográfiailag-szociológiailag is felfedezésre váró - szabolcsi környezetének embereiről. Ez utóbbi mű a posztumusz A torcellói Krisztus 2005-ös megjelenéséig őrizte a trilógia-tag státusát. Feltehetően tehát a posztumusz regény – mely egy falusi család sok évtizedet átfogó, szorosabb-lazább történetének részlete is – a zárótörténet. A Koportos a korszak valóságprózájának jelentős műve, kiemelkedő alkotása. A főhős egzisztenciálisan vegetáló-tengődő cigányemberében a létkörülményei, szociális determináltsága miatt a tetteiben ugyan kudarcot valló, ám a többre törő, morálisan a közösségének szokásrendje, magatartás-kultúrája fölé emelkedő ember képét rajzolja meg. A tétel fordítva is értelmezhető: a jobbra törő cigányember szükségszerű bukása a regény.

A történettel már egyetemista korában, a hatvanas évek közepén foglalkozni kezdett az író, először amatőr filmként képzelte el, az alapszöveg is forgatókönyvként született meg. A végül mégis kisregényként megírt történet feszes szerkezete, vizuálisan szépen megkomponált művilága, az érdekfeszítően, jó ritmusban bonyolódó mese szinte kínálta magát a kameráknak: Gyarmathy Lívia fel is figyelt a kisregényre, s 1979-ben filmet rendezett belőle. A Koportosban megteremtett regényvilág erős dokumentatív talpazaton áll, és nagyon sok szálon kötődik az író személyes, szülőföldi életközegéhez, a Vásárosnamény melletti faluhoz, Vitkához, valamint a Tisza-parthoz, a Krasznához, Szamoshoz. Az ábrázolás realizmusa, a beavatkozás nélküli történetmondás, a víziós betétek segíthették a megfilmesítés szándékát. A kisregényt több folyóirat, például az Új Írás, a Kortárs is visszaadta az írónak. A főleg terjedelmi okokra való hivatkozással szemben a mű társadalomképével lehetett inkább a szerkesztői gond, a szabolcsi falu cigányközösségének létkilátástalansága, életkudarcai, megválthatatlanságuk nem állt szinkronban a szocializmus életmodell-képével. S ezt az ábrázolási, vagyis ideológiai „negatívumot” nem tudta ellensúlyozni a kisregény modern regényszerkezete, prózapoétikai újdonsága sem. Végül a Forrás közölte a szöveget (1975/1.), elismerő szerkesztőségi bevezetővel, mely a felfedezés öröméről, az író kivételes láttatóerejéről beszélt, s arról is, hogy a poétikai eszközök mögött Camus „borzongató szűkszavúsága”, Kurosawa Akira „pőreségében is öntörvényű” ábrázolásmódja is feltűnik.

A történet cselekményi-szemléleti konfliktushelyzete szerint Balog Mihály fővárosi építkezéseken dolgozó, munkásszállón élő, a szabolcsi fekete vonattal föl-lejáró cigányember elé váratlan, súlyos feladatok tornyosulnak: felesége temetésének gondjaival kell megbirkóznia. A konkrét cselekvés előtt azonban a feladat méltóságához illő, minden hasonló előzménynek, személyes élménynek, tapasztalásnak ellentmondó, de nemesnek érzett benső késztetéssel valamiféle önmegértést kellene lélekben elvégeznie. Mindeközben pedig legyőznie a tettig vezető úton sorra jelentkező problémákat. Van, amit megold, van, amire intellektuális képességek, megfelelő élettapasztalat, megfelelő értékképzetek híján nem képes. Koporsót ugyan vásárol, de csak a legolcsóbbra futja. Halottaskocsit bérelni már nem tud, s a folytonosan zengő harangszót sem tudja megfizetni. Gyászoló tömeg sincs, tor sem lesz, mert a részeg fuvaros kilopja Balog Mihály zsebéből az összes pénzt. A becsületbeli kötelezettséget sem teljesítheti, hogy pénz helyett fonott kosarakkal fizessen a papnak. A szándéknak, hogy olyat tegyen, amit a „magyarok” tesznek, a szép temetés vágyát, sem megfogalmazni, sem megvalósítani nem tudja. Balog Mihály életét a sorshelyzetek alakítják, a feladat elgondolása a vállalás kudarcát is magában hordozza: de a kudarc szánalmat ébreszt az olvasóban a vergődő férfi iránt. A Koportos hősének története – a sajátjánál magasabb rendűnek gondolt szokásrendhez igazodni akaró cigányemberről – zárlatában mégis lesújtóan szomorú: nincs kitörési út. Igénytelen, kocsmázó, verekedő, a lopást, az önbíráskodó jogot kultúrájuk szerves részének tekintő, morális törvényeket nem ismerő cigány közösség tagjaként Balog Mihály csak azt teheti, amit e közösség elvisel, amire példát kínál. Ameddig eljut: a másképpen is lehetne bizonytalan felismerése. De ez a megérintettség nem jelent kapaszkodót, amely Balog Mihályt kifelé segíthetné elrendelt sorsának mélységéből. N. Pál József ezt a regényszituációt „feloldhatatlan csapdahelyzetnek” nevezi.

A többnyire állandó írói nézőpont alig billen ki a külső narráció helyzetéből. Csak azokban a jelenetekben, melyek megfogalmazásához Balog Mihály kifejezési képessége elégtelennek bizonyulna. Ilyenkor az író „rásegít” hőse verbális küzdelmére. A regényszerkezet modernitását egyfelől az analitikus rendet megbontó szürreális víziók beépítése, másfelől az a beszédmód teremti meg, mely a rövid dialógusok segítségével építi fel Balog Mihály kudarc-történetét. Vasy Géza szerint a mű jelentősége az egész mai magyar irodalomban számottevő, a Koportos az író „esztétikailag legtökéletesebb, a kitűzött szándékot a legteljesebben megvalósító” alkotása.