súgó szűrés
keresés

Kányádi Sándor: Sörény és koponya

Szerző
Kányádi Sándor
Kiadás éve
1989
Műfaj
vers
Kiadás helye
Debrecen
Kiadó
Csokonai Kiadó
Oldalszám
180
A szócikk szerzője
Pécsi Györgyi

A Ceauşescu-diktatúra legzordabb időszakában, a nyolcvanas évek Romániájában csak gyerekverseit adták ki Kányádinak, ezért az évtizedben írt költeményeit a debreceni kiadó jelentette meg. A könyv a kisebbségi kultúra, nyelv, ember valóságos létveszélyével vet számot: a versekben leltárszerűen megjelennek mindazok a szorongató körülmények, amelyek a mindennapokat eluralták, a zaklatásoktól a költő személyes fenyegetettségéig. Ezek a korban erősebben áthallásos művek az ember elpusztíthatóságát mint a lét szakrális botrányát egyetemes érvénnyel és egyenletesen magas szintű versek sorozatában mutatják föl. A kortárs kritika szerint is a Sörény és koponyával a költő „kétséget kizáróan eddigi pályája csúcsára érkezett” (Cs. Nagy); versei „pontosan mutatják annak a szuverén költői útnak a töretlen folytatását, amelyen Kányádi is eljutott a forrástól az egyetemes magyar és a világlíra óceánjáig” (Domokos). A kötet kétségbeesett üzenete gazdag műfaji változatosságban, virtuóz nyelvi, formai sokféleségben jelenik meg (szonett, félszonett, krónikás-, históriás ének, rapszódia, ima, zsáner, helyzetdal, dramatizált vers, románc, haiku, „dokumentum líra”). A sorsvállaló magyar irodalmi hagyományt vendégszövegek, ráutalások, allúziók idézik meg (Históriás énekek odaátra ciklus). A Kányádi költészetét kezdetektől jellemző életszerűség, valóságközeliség, a tárgyak, tények tisztelete, a mindennapi élet szociografikus hűsége (Vannak vidékek ciklus), a lélektani dokumentarizmus (A ház előtt; K. barátomnak; Könyvjelző) mind-mind a diktatúra pszichózisáról tanúskodik. A zsoltáros-biblikus hanggal pedig előtűnik a versvilág metafizikai érintettsége (A folyók köztKoszorú). A tragédiák fájdalma, pátosza mellett a versek játékossága a kötet kontextusában komorabb értelmezést nyer, ironikussá, fanyar önironikussá válik (Dachaui képeslapokra; Reggeli rapszódiaElmondhatom).

Kányádi versek sorában értelmezi újra a költőszerepet. Vizsgálat, önvizsgálat tárgyává teszi önmagát mint a diktatúra megfélemlített emberét; azt a paradoxont, hogy a vállalás nagyságával szemben a költő életéhez megalázó helyzet s néha emberi gyöngeség társul (A prédikátor könyve). A Reggeli rapszódia szabadversben például az élőbeszédszerű szöveget sorvégi éles enjambement-ok tördelik szét, újraszituálva a társadalmi tér áthallásos beszédét, gesztusba rejtjelezett üzenetet („még a / versben kevésbé járatosak is / föl-föllélegeznek egy-egy / jobban sikerült levegő / vételemtől”). „A sorsvállaló költő képe mellett ott van a Sörény és koponya verseiben a »sorsvállaló« költő képe is”, írja Cs. Nagy Ibolya: egyrészt „megfesti a profán poéta, a helyzet, a kor szorításában gyötrődő köznapi próféta arcát”, másfelől „megénekli a »kiszemelt«, a terhet vállára vevő, az énekmentő, a kort megörökítő, tehát a szolgáló költő arcképét” is. Ha megfosztják a papírtól, körömre ír epigrammaszerű haikukat (Körömversek ciklus), újra szab régi munkákat, mint Bé mester, illetve, ha minden út bezáródik, emberi félelmét legyőzve a halál választásával még megőrizheti integritását (Pergamentekercsekre; Oki Asalcsi balladája). A sorsvállaló költőszerep morális döntés ugyan, de metafizikai a jelentősége – e gondolat legszebb vallomása a Koszorú c.  szabadságének (a verset a Petőfi emlékére rendezett emlékünnepségre írta): „valaki engem kiszemelt / valamire valakiért // hullatni verejtékemet / s ha nincs kiút hullatni vért […] gyanútlan jöttem mint simon / a cirénei jődögélt / vállamra tették cipelem / hiába kérdezném miért […] hát viszem egy-két stációt / a megkorbácsolt krisztusért”.

A költő számára ekkortájt minden ürügy arra, hogy közössége és anyanyelve védelmében megszólaljon. Amerikai útján az indián rezervátumban tett látogatása riasztó erdélyi jövőlátomást vízionál (ElőhangDél Keresztje alatt; Románc). E témakörnek és az életműnek is kiemelkedő darabja A folyók közt című, strófatagolás nélküli shakespeare-i szonettciklus. A látomásos konfesszió újraszituálja a Halottak napja Bécsben (Szürkület) c. vers alaphelyzetét, az idegenségélményt; itt azonban egyedül Isten előtt készít személyes számvetést. Színről színre faggatja, hogy minden evilági reményvesztésében („nem érdekel már hogy mi volt / ne lenni többé ne soha”) legalább az ítélet-bűnös-áldozat égi megítélésében bízhat-e. A keserű tónusú darabok mellett a Vannak vidékek ciklus verseiben provokatívan megerősíti a provinciához fűződő feltétel nélküli ragaszkodását: „vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül” (Előhang). Ezek az egyszerre epikus és lírai darabok a zsáner, a dal, a tájvers korszerűsített változatai, melyekben egyként fontos a tárgyi hitelesség és a költő tárgyához fűződő, bensőséges viszonyának zsoltáros-elégikus megvallása (Metszet; Éjfél utáni nyelv; Örmény sírkövek).

A kötetzáró Históriás énekek odaátra ciklus versei – a török- és tatárdúlta Magyarország siralmas panaszainak, Ady archaizáló jeremiádájának – gazdag asszociációs utalásaival bekapcsolódnak „az egyetemes magyar kultúra nemzeti sorskérdésekkel küzdő vonulatába” (Görömbei). „ég már a szekértábor is / remény sincs fölmentő seregre” – jajdul föl az Illyés Gyulának ajánlott Krónikás énekben, hogy József Attilát, Tompa Mihályt, Petőfit és a Bibliát versbe hívva utolsó, erkölcsi helytállásra szólítsa az erdélyi magyarságot. A költészet reményvesztettségéről vall a Vae victis; a román költő, Anatol Baconsky azonos című költeményét fölülírva szembesíti a mítosztalan legyilkolást a legyőzöttek, az áldozatok illuzórikus mártírképzetével. A kötet címadó záróversében pedig személyes sorsával is leszámol (később poémává írja: Felemás őszi versek). Kedves lovát – költészetében a  Kányádi személyes szimbóluma, a korlátokat nem ismerő szabadságé és az el nem érhető vágyaké – elpusztítják a farkasok, harmadnapra fölzabálják a tetemét; ahogy a bűn, úgy az áldozat is nyomtalanul eltűnik az időben, és nincs harmadnapi föltámadás – a nyolcvanas évek verseinek sorsérzése szerint.

Irodalom

Domokos Mátyás: Sörény és koponya. In uő: Varázstükrök között. Bp., 1991, Szépirodalmi.

Görömbei András: Kányádi Sándor Krónikás éneke. In uő: A szavak értelme. Bp., 1996, Püski.

Márkus Béla: ? „irodalom csak játék az egész” ? In uő: A betokosodott kudarc. Bp., 1996, Széphalom.

Cs. Nagy Ibolya: Önfelmutatás és harangzúgás. K. S.: Sörény és koponya. In uő: Kérdez az idő. Miskolc, 2002, Felsőmagyarország.

Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor, 2. jav. kiad. Bp., 2019, Előretolt Helyőrség.