Kányádi Sándor: Felemás őszi versek

Bár a rendszerváltozás után Kányádi költészetében az „örök emberi” kérdések kerülnek előtérbe, továbbra sem utasítja el a „közteherviselés” költői felelősségét. A társadalmi változás ellentmondásosságát szarkasztikus kuplédalban (Kuplé a vörös villamosról), a Valaki jár a fák hegyén (1997) című válogatott („egyberostált”) kötet egyik új darabjában énekli meg. Ugyanitt jelent meg az életmű egyik fontos világképösszegző darabja, a kötetcímadó költemény is, melyben megerősíti az ember transzcendenciaigényét. Kányádi költészetében a transzcendens istenkép szorosan összeépül a kereszténység lelki, morális örökségével, a református biblikussággal, a népi vallásossággal, a teremtés-végítélet pedig a tudomány egyes téziseivel. Ennek az összetett rétegzettségnek és összesimulásnak a reprezentatív darabja a vers („vajon amikor zuhanok / meggyújt-e akkor még az én / tüzemnél egy új csillagot // vagy engem is egyetlenegy / sötétlő maggá összenyom”). Azonban a hivő ember tapasztalata szerint a létben szorongó ember a megsemmisüléssel szemben nincs magára hagyva, világunk oltalom alatt áll, azaz „valaki jár a fák hegyén”.

A rendszerváltozás után írt versek többségét – és ciklusnyi gyerekverset, illetve az ötvenes években jegyzett pár kiadatlan közéleti, valamint pajzán költeményt (Tavaszleső; Megsárgult irkalapok I., II.) – a Felemás őszi versek kötet tartalmazza. A nyolcvanas évek darabjai az erdélyi magyarság tragikus végveszélyére fókuszáltak, erős közösségi érintettséggel, a Felemás őszi versekben viszont a személyesség dominál. A Felemás őszi versek kötetben egyrészt folytatódik a korábbról ismert kányádis versépítkezés, másrészt a posztmodern poétikai eszközöket fölhasználva látványosan megújul. Míg a kötet címadó ciklusa Arany János Őszikéinek tónusában olyan elégikus számvetés, életbúcsú, ahol a játékos, ironikus, anekdotára, csipkelődésre való kedv jól megfér a komor gondolatokkal, közéleti verseiben a lírai vallomást a posztmodernre jellemző elidegenítő beszédmód váltja föl (Földigérő / kokár / dapántlika; Konkrét vers; Eretnek táviratok; Levéltöredékek). A narráció provokálja a nyelvet, a könnyed nyelvi lezserséghez irodalomidegen paraszövegek társulnak (végrendelet, közlemény). Megnövekedik a gesztusok, kiszólások szerepe. A költői képek helyett monumentális tablók, drámai betétek, megszakított eseménysorok dúsítják a versszöveget. Megbillen a jelentéktelen és a lényeges aránya; a csapongó gondolatban keverednek a személyes sors emlékei a mitologikus és történelmi időkkel stb. Ugyanakkor a nyelv felszínén és a verskompozícióban történő megújulás ellenére erőteljesen opponálja a posztmodern értékrelativizmusát, jelezve, hogy az emberi élet legfontosabb kérdései nem veszítenek jelentőségükből. A könnyed, szórakoztató stílusú Konkrét költemény című vers például egy régi kalendárium Márton-napi időjóslását idézi a mottóban, s egy huszadik század végi életképpel indul: a lépcsőházba, ahol a versbeli költő lakik (aki nagyon hasonlít a valóságos Kányádira), hajléktalan költözik. Az önironikus vers frivol kérdése, hogy viszonylagos jólétben élve befogadja-e a hajléktalant, követi-e a példázatos személyek döntését, édesapjáét, Márton Áron püspökét vagy tours-i Szent Mártonét. A vers illúziótlan zárása szerint a modern kor fölmondja a keresztényi irgalmasság és szeretet parancsát. A vers a szemünk láttára épül föl – bármilyen ürügy, ok, az élet banális eseménye is elindítója, oka lehet, kizárólag az alkotón múlik, esztétikai tapasztalattá tudja-e formálni. Szintén a posztmodern fölkínálta teljes költői szabadsággal él Kányádi a lengyel Zbigniew Herbertnek ajánlott Eretnek táviratok ciklus verseiben is. A versfüzér barátságos költői csevejnek, játéknak indul; cinkos összekacsintással megegyeznek a költészet definíciójában („a vers a nyelv szobra // és állandó hiányérzetünk / ébrentartója”), csakhogy közbelép a közép-európai történelemben formálódó közös sors tapasztalata, a nyelv elveszíthetőségének és a nemzet szétszóratásának félelme. A ciklus szarkasztikus iróniával e-mailen fejeződik be: a technika változik, a probléma változatlan, a költő, régi hívők módján, égi közbenjárásért folyamodik. A kötet kiemelkedő darabja a Levéltöredékek című többtételes darab, a magyar irodalom egyik legszebb apasiratója. Az édesapa emberi nagyságát a költő emelkedett vallomásban siratja el. Azonban a temetés körülményeinek felidézése, a megalázó és megalázott élet keserű, tiborci panaszt és hamleti vívódást hív elő, a földi életben elmaradt erkölcsi igazságszolgáltatás híján ismét az „odaát” felé fordulva: „érdemes volt-e vágynod odaátra / van-e a halottak szent köztársasága”.

A kötet nagyszabású létbölcseleti verssel, a Sörény és koponya című kétrészes poémával zárul. A verset a költő életműve koronájának szánta (első változata a Sörény és koponya kötetben jelent meg). Monumentalitásában, sokszólamúságában, teljességigényében és architektúrájában is a Halottak napja Bécsben (Szürkület) párdarabja. A meghitt emlékekben gazdag személyes vallomás magát az emberi létezést és a teremtést teszi mérlegre. Az első rész a költő két gyerekkori társának, egy kutyának és egy lónak az elsiratása. (Költészeti magánmitológiájában a ló Kányádi személyes sorsszimbóluma.) Az állattársak elvesztése fájdalmas, de része az organikus létezésnek. A poéma második része ellenvers, tehetetlen tanúságtétel korunk lélektelen tömegmészárlásáról, világunk közönyéről, az ember rossz természetéről és az elrontott teremtés fölött hallgató Istenről. A versszimfónia reményvesztettsége a kései Vörösmarty-vers (Emberek) fájdalmához mérhető: „gyűlölet a fegyverük vértjük / pusztuljanak legyen már végük / teremts nélkülük új világot // krisztustalan amit beszélek / de talán mégis lehetőség […] dicsőségedre, akik voltak, / növényeknek és állatoknak / nekik adj örök üdvösséget”.

A Felemás őszi versek kötettel Kányádi lezárta költészetét, 2017-ben bekövetkezett haláláig már nem publikált.