1945

A közvetlenül a háború után játszódó 1945 olyan nézőpontból közelíti meg a holokausztot, amelyre addig nagyon kevesen vállalkoztak a magyar filmben: a zsidók elleni bűnökkel való szembenézésről, a helybéli lakosoknak kifosztásukban és elhurcolásukban játszott szerepéről beszél el egy történetet. Török Ferenc korábbi mozifilmjei többnyire fiatalok útkereséséről szóltak (Moszkva tér, 2001; Szezon, 2004; Senki szigete, 2014), s ugyan a félmúlt tisztázatlan kérdései iránti érdeklődését jelzi az ügynöktémát – játékfilmen az elsők között – feldolgozó Apacsok (2010), az 1945 témaválasztását és stílusát tekintve is új színt hozott alkotói pályáján.

A hazai film történetében erős tematikai vonulatként van jelen a vészkorszak, a zsidóság deportálásának és elpusztításának tragikus története. A szocializmus kultúrpolitikájában elhallgatott és óvatosan kezelt téma volt, ezzel együtt a játékfilmek az ötvenes évek második felétől már foglalkoztak vele, igaz, sokáig csak egy-egy jelenet erejéig (elsőként Máriássy Félix az 1955-ös Budapesti tavaszban). A rendszerváltozást követően több alkotás ábrázolta a magyar zsidóság sorsát a holokauszt különböző szakaszaiban: a megkülönböztetést és gettóba kényszerítést (Jeles András: Senkiföldje, 1993), a koncentrációs táborok szinte elképzelhetetlen borzalmait (Koltai Lajos: Sorstalanság, 2005; Nemes Jeles László: Saul fia, 2015), vagy a pusztítás következményét, a túlélés rettentő súlyával kényszerű együttélést. A Hajnali láz (Gárdos Péter, 2015) a koncentrációs táborból szabadult fiatal pár szerelmi történetét beszéli el, az Akik maradtak (Tóth Barnabás, 2019) az újrakezdés lelki küzdelméről, a hozzátartozók elvesztésének és az árvaság traumatikus élményének feldolgozásáról szól.

Tematikai szempontból az 1945 filmes előzményeit szórványosan találjuk játékfilmekben (Fábri Zoltán: Utószezon, 1967) és dokumentumfilmekben. Azt a kérdést, hogy mit tehettek volna és mit tettek az elhurcolt családok közvetlen környezetében élők, először A látogatás vetette fel (B. Révész László, 1982), s szintén egy település egymást jól ismerő lakóinak felelősségét vizsgálja hatvan év távlatából a Szomszédok voltak (Gellér-Varga Zsuzsanna, 2005).

Az elhurcolt és munkaszolgálatra kényszerített zsidó emberek vagyonát gyakran a település lakosai széthordták, házaikba beköltöztek – ez a kiindulópontja a Szántó T. Gábor Hazatérés című elbeszéléséből készült filmnek. 1945 nyarán a falu vasútállomására érkezik két idegen férfi: mindketten zsidók, s ez riadalmat és kétségbeesett tanácstalanságot kelt a falu néhány lakójában. „Visszajöttek”, suttogják, „de mit akarnak?” Lassan kiderül, milyen sokan szereztek hasznot a deportálásokból, s most féltik az eltulajdonított vagyont. A titokdramaturgiára épülő, pár óra alatt lezajló, lassan bontakozó cselekmény mindvégig fenntartja a feszültséget. Sokáig sem a falu lakói, sem a néző nem tudja, legfeljebb sejti, mit rejtenek a titokzatos ládák, amelyeket a váratlanul megérkező két férfi szekérre pakoltat és a rakománnyal a falu felé indul. Az alapszituáció (idegenek érkeznek, jövetelük szándéka ismeretlen, gyanakvó tekintetektől kísérve átgyalogolnak a településen), az információk adagolása és a motivációk kibontása bizonyos western-alapművekre emlékeztet, elsősorban a Délidő (High Noon, 1952) és a Volt egyszer egy Vadnyugat (C’era una volta il West, 1968) vasútállomáson játszódó nyitó jelenete juthat eszünkbe. A feszes dramaturgiával Ragályi Elemér erős atmoszférájú fekete-fehér képei, Szemző Tibor repetitív zenéje, Rajk László falusias díszletei különösen erős egységet alkotnak.

Az 1945 egy falusi közösség viszonyainak finom elemzésén keresztül mutat a háború után újjáéledő magyar társadalomról összetett képet, ahol a bűnösök, a felelősséget hárító cinkosok, a lelkiismeret-furdalástól gyötört emberek és a zsidók ellen elkövetett vétségektől magukat elhatárolók egyaránt megtalálhatók. A történelmi kor jellegzetes szereplőit rendkívüli tömörséggel képviselik a karakterek. Középpontban a helyi kiskirály áll, az egész falut kézben tartó, pöffeszkedő jegyző (Rudolf Péter kiváló alakítása), akinek lelkén bűn szárad: a zsidóktól elkobzott vagyonból biztosítaná fia anyagi jövőjét. A nyilasokéra emlékeztető egyenruhában fontoskodó rendőr (Terhes Sándor), a túlbuzgó állomásfőnök (Znamenák István), a lelkifurdalástól önmagával végző szerencsétlen balek (Szarvas József) és annak kapzsi felesége (Szirtes Ági) a háború utáni magyar társadalmi közeg egy-egy jellegzetes magatartási formáját testesítik meg. A két zsidó túlélőt civilek játsszák, igaz, mindkettőjük szerepelt már filmen. Angelus Iván táncművész és Nagy Marcell operatőr (a Sorstalanságban ő alakította Köves Gyurit) szinte végig hallgatnak, beszéd helyett mozgásuk, testtartásuk közvetíti tragikus sorsukat, nem verbális jelek fejezik ki fájdalmukat.

Török Ferenc posztholokauszt-filmje azért is különleges a zsidó sorsokat bemutató filmek sorában, mert nem az áldozatok, hanem a bűnösök és a velük kollaborálók nézőpontjából mutatja be a túlélők fogadtatását. Az 1945 a múltban játszódik, de a mának szól. A kortárs kollektív emlékezetet hozza működésbe, amikor több mint hét évtizedre eltemetett bűneinkkel és azok feldolgozatlanságával szembesít.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala