A kedves szomszéd

A Kádár-korszak filmtörténetének egyik leggyakoribb motívuma a lakáskérdés volt. Egyrészt azért, mert egy létező társadalmi problémára világított rá, hiszen a lakhatás sokak számára okozott gondot, piaci áron kevesen tudták megoldani, így a többség az állam gondoskodására szorult, amely a hetvenes évekre felfutó lakótelepekkel igyekezett orvosolni a problémát. Másrészt a motívum lehetőséget kínált arra, hogy a társadalmi krízis egyéni sorsokban fogalmazódjék meg, hiszen míg a lakhatás közügy, az ajtók mögött magánéletek bonyolódnak. Márpedig a szocialista realizmus korszaka után a magyar film igyekezett a társadalmi, politikai, ideológiai kérdéseket hiteles, hús-vér karakterek drámai történeteként elővezetni. A lakás motívumában tehát társadalmi és személyes találkozhatott egymással; a korszak világképe egyúttal emberképet is felmutatott, az emberképben pedig a korszak vált felismerhetővé. Különösen intenzív időszaka a lakásfilmeknek az 1979-es év: szórványos előzmények után (Makk Károly: Fűre lépni szabad, 1960; Simó Sándor: Szemüvegesek, 1969) ebben az időben három lakásfilm is született: Gothár Péter első játékfilmje, az Ajándék ez a nap (1979), Oláh Gábortól a Fogjuk meg és vigyétek! (1979), továbbá ekkor mutatták be Tarr Béla 1977-ben forgatott Családi tűzfészek (1977/1979) című filmjét. Ehhez a tematikus irányzathoz kapcsolódott A kedves szomszéd, amelyben a bontásra ítélt ház lakóinak minél nagyobb új lakás jogosultságát célzó erőfeszítése Rényi Tamás hasonló témájú Reménykedőkjéből (1971) lehetett ismerős, de idetartozott a film írójának, Bereményi Gézának Légköbméter című színdarabja is. Valamennyi felsorolt példáról elmondható, hogy miközben szociológiailag hiteles (és egyúttal politikailag kényes) témát érintettek, annak segítségével hasonlóan hiteles emberképet mutattak fel.

Kézdi-Kovács Zsolt előző filmje, életművének másik kiemelkedő alkotása, a Ha megjön József (1976) voltaképpen szintén a lakáshiány alaptéziséből bontja ki lélektani drámáját, hiszen a fiatal férj távollétében a feleség kényszerből él egy fedél alatt az anyósával. Ott azonban ez mégsem annyira különleges élethelyzet, s főképp nem ez a körülmény alakítja a történetet. A kedves szomszédban már extrém lakáshelyzetet látunk, s a történetet egyértelműen a lakhatás körüli harcok uralják. Infernális, mégis valós helyszínen járunk, az erzsébetvárosi Rózsa Ferenc utcában, ahol alagsori, egykor kuplerájként működő, fülkényi szobákban élnek emberek. Napfény semmi, WC a folyosó végén. A tanács a ház lebontását ígéri, az ott élők pedig a bejelentett lakók, illetve a birtokolt szobák számának arányában remélhetnek új lakáskiutalásokat. Mindennapos létharc zajlik tehát ebben az alvilágban; acsarkodás, gyűlölködés, taktikázás, de ugyanakkor valamiféle közösségi élet is megszületik egy majdani jobb sors reményében. Ebbe a közegbe érkezik vissza a történet főszereplője, az itt felnőtt, s most válása és új munkahelye miatt egzisztenciá­lisan szorult helyzetbe került középkorú férfi. A még ott lakó apját idősek otthonában helyezi el, beköltözik a szobájába, s elkezdi módszeres területszerzését: hol erőszakkal, hol szép szóval, hol italozó férfibarátságokkal, hol asszonyok elcsábításával. Dibusz Miklós gyorsan hangadóvá válik, ő tárgyal a tanácsi hivatalnokokkal, van, akin segít, a lakókból közösséget formál, ám ezt nem önzetlenül, hanem mindig a saját érdekében teszi. Körülötte népes szereplőgárdát látunk, jól karakterizált típusokat: vénlányt és szépasszonyt, alkoholistát és finom úriembert, dörzsölt szakit és mindenki anyukáját (ő vélhetően az egykori kupleráj alkalmazottja volt, s most is egyfajta madame-ja a közösségnek). Az igazi korunk hőse azonban Dibusz: az egyszerre szerethető és ellenszenves lecsúszott életművész, kisstílű szélhámos és provokatőr, jellegzetes ügyeskedő, aki látszólag a jég hátán is megél, érti az emberek nyelvét, mégsem viszi semmire. Kézdi-Kovács Zsolt e karakterben kortörténetileg jellegzetes típust alkotott. Szétszálazhatatlan, hogy vajon romlottsága, jellemtelensége teszi ilyenné, avagy a kor, amelyben kénytelen így boldogulni, ha túlélni akar. S összetettségét még az is fokozza, hogy voltaképpen nem lehet elítélni őt, fellépésében van valami megnyerő, magával ragadó, miközben szánalmas, taszító figura. Mindezzel együtt tragikus hős, aki elbukik színvonaltalan, kisstílű üzelmeivel (lecsúszásáról a film rövid epilógusa tudósít).

A karakter összetettségét kitűnően for­málja meg Szabó László, az 1956-ban Párizsba disszidált színész-rendező. A választás azért is eshetett rá, mert a főcím alatti jelenetben, idegenvezetőként hibátlan angol és francia nyelvtudással beszél (miközben ezek a Budapest-anzixok ironikusan ellenpontozzák a főhős leendő lakóhelyét). Ennél a képességénél azonban jóval többet nyújt Dibusz szerepében. Hasonlóan erős a mellékszereplők alakítása, így Dajka Margit „madame”-ja, Margitai Ági szereleméhes asszonya, Kakassy Ági vénlánya, Szabó Lajos előbb ellenséges, majd barátkozó szomszédja, Solti Bertalan kívülálló értelmiségije. A film stílusának megteremtésében pedig Zsombolyai János játszik döntő szerepet, aki kézikamerájával e föld alá szorult élet minden zugát bejárja. Hosszú beállításai, bonyolult gépmozgásai révén nézőként úgy érezzük, mi is ennek az „alvilágnak” a kilátástalan lakói vagyunk. S a film bemutatójának idején ezzel a benyomással nem is tévedtünk nagyot…