A részleg

Történelmietlen kérdés, A részleggel kapcsolatosan mégis fel kell tenni: mi lett volna, ha…? Annál is inkább, mivel egy személyes hangú írásában a rendező is felteszi, s egyszerűen azt a választ adja rá: „Biztosan más lett volna, ha tíz évvel ezelőtt elkészül ez a film.” Miben lett volna más? Mi változott az eredetileg 1982-ben felmerült terv megvalósulásáig az országban és Gothár Péter életművében? Mennyiben hangolódott át a történet jelentése, milyen pozíciót foglal el a film a szerzői életműben?

Az 1982-ben Magyarországra települt erdélyi író, Bodor Ádám elbeszélését a rendező még kéziratban olvasta (az végül Az Eufrátesz Babilonnál című 1985-ös kötetében jelent meg). A Bodor művészetére jellemző szűkszavú, ugyanakkor láttató erejű történet abszurd eseménysort mond el. Weisz Gizellát váratlan kitüntetés éri: új munkahelyet jelölnek ki számára. A búcsúztatója után elindul, s a történet lényegében ennek az utazásnak a folyamatát idézi fel, ahogy a városból egyre elhagyatottabb vidékeken keresztül eljut „a részlegbe”, a havasokban álló magányos kalyibába, ahol a már ott dolgozó „Öcsi” vagy „Petya” nevű férfi munkatársa lesz, s ahol a meghatározatlan értelmű „cövekelés” feladatát kell végeznie. Weisz Gizella kiA részlege voltaképpen száműzetés, útja addigi személyiségének teljes eltörlése (mindent elvesznek tőle, ami hozzá tartozik, s helyette olyasmiket adnak neki, amit nem szeret); az elbeszélés a diktatúrák megrendítő erejű költői megfogalmazása. Bodor utalásszerűen ugyan, ám mégis konkretizálja a történelmi korszakot – Sztálin halála után vagyunk –, de az elbeszélés metaforikussága, a magyarázat nélkül hagyott abszurd motiváció egyetemessé tágítja a történetet. Mindezzel együtt másképp szólalt meg az írás a nyolcvanas évek közepén, amikor még kevéssé látszott a Szovjetunió és a kelet-európai rendszerek bukása, ahogy másképp szólalt volna meg a film is (vélhetően ezért nem engedték akkor az elkészítését). A rendszerváltás után született adaptációban nemcsak az változott meg, hogy Sztáliné helyett a román diktátor, Nicolae Ceaușescu halálára történik utalás, hanem tovább erősödött az irodalmi mű eleve meglévő elvonatkoztatása tértől és időtől, s a film az elnyomásról és a kiszolgáltatottságról szóló példázat mellett egy, a politikain túlmutató értelmezési lehetőséget is magára öltött. E szerint Weisz Gizella jogfosztása, s főképp a helyzet már-már együgyűen naiv elfogadása lelki-spirituális értelemben a felszabadulásról, az egyén szabadságáról szól – igaz, a végeken, nem a létező (diktatórikus) világban, hanem azon túl, mintegy a világ tetején, a semmi földjén. Ebben az értelemben az utazás a részlegre nem a rabságba, száműzetésbe vezet, hanem a szabadság lét­állapotába, ahol már semmi (más) nincs. „Aztán megnyugszik – olvassuk Weisz Gizelláról az elbeszélés utolsó mondatát –: ez most már így lesz egy darabig.”

A mondatot, ahogy az elbeszélés szövegének nagy részét, halljuk a filmben: a külső narrátor (Törőcsik Mari) szinte az egész művet felolvassa. Gothár nemcsak e tekintetben, hanem a leírt világ megjelenítésében is rendkívül szorosan követi az irodalmi művet. „Minden leírt sora megalázóan filmszerűbb volt, mint amit valaha is forgattam” – írta Bodorról. Az írói élményvilág eredeti helyszínén, Erdélyben valósult meg a film (román koprodukcióban), a tájat jól ismerő román operatőrrel (Vivi Drăgan Vasile), helyi színészekkel, akik közül többen törve beszélték a magyart (Weisz Gizella főszerepét viszont Nagy Mari alakította, megejtő átszellemültséggel és egyszerűséggel). A világ lefoszlása a hősnőről így rendkívül szemléletes formát ölt: a városból falvakon, bányaüzemeken át jutunk el az érintetlen természetig. Mindezt a közlekedési eszközök változása is jelzi: autóval, vonattal, hajtánnyal, lovaskocsival, végül gyalogszerrel az utolsó, havas csúcson álló magányos kalyibáig. Bodor plasztikus prózáját valódi látvánnyá formálják a képek. Mindez magától értetődő egy filmváltozatban, ezúttal mégis azért kell kiemelni, mert az utazás spirituális karakterét jól ellenpontozzák a konkrét, szinte tapinthatóan anyagszerű képek és motívumok, az egyre durvább, a főszereplőt nőiességétől is megfosztó, ám annál fontosabb, létszükségszerű ruhadarabok, mint például a halinacsizma. Így kerüli el az arra egyébként hajlamos történet az allegorizálást; így marad A részleg filmen is átélhető, szinte érzéki közelségű drámai eseménysor, súlyos szellemi tartalommal.

A film a rendező eredeti szándéka szerint a Megáll az időt (1982) követte volna. Az életmű tekintetében is feltehető tehát a „mi lett volna, ha…?” kérdése. Kiváltképp azért, mert Bodor helyett végül Gothár egy igen más karakterű íróval, Esterházy Péterrel folytatta a filmezést (Idő van, 1986; Tiszta Amerika, 1987), s ezek a munkák a játékosan groteszk, posztmodern stilizáció jegyében álltak. A saját forgatókönyvből készült Melodráma (1991) ugyancsak ezt a hangot képviselte, ahogy A részleg után készült munkák is (Haggyállógva Vászka, 1996; Paszport, 2001; Magyar szépség, 2003; Hét kis véletlen, 2021). Az emelkedettebb Bodor-adaptáció így önmagában álló darab az életműben. Stilisztikailag, az adaptációs technika értelmében mindez kétségkívül igaz, ám ez a mű is ugyanarról szól, mint amiről a Gothár-filmek általában: kelet-európai sorsunk abszurd „részlegéről”.