Az 5-ös számú őrház

Bán Frigyes szakmai elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a húszas évek válságperiódusában, a hazai ipar recesszió­ja idején kötelezte el magát a filmkészítés mellett; akkor, amikor aligha termett babér a vállalkozó szellemű fiataloknak. A harmincas évek legelejétől lassan magára találó filmgyártásban kezdetben jobbára rendező­asszisztensi feladatokhoz jutott, mígnem 1939-ben lehetőséget kapott az önálló rendezésre. 1939–1944 között az egyik legfoglalkoztatottabb direktor volt – közel másfél tucat nagyjátékfilmet jegyzett –, és Keleti Márton, valamint Gertler Viktor mellett azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült a karrierjüket az új rendszerbe is átmenteni: 1947 és 1967 között tizenkilenc filmet forgatott. Bán a veretes társadalmi drámák (Talpalatnyi föld, 1948) és gyilkos szatírák (Büdösvíz, 1967) mestere. Már 1944 előtt készült filmjeiben is a hangulati és vizuális expresszivitás módozatait próbálta feltérképezni, és alkalomadtán igyekezett mélyre ásni a figurái lelkében. Ennek a közelítésmódnak a dokumentuma Az 5-ös számú őrház, azon hét munkájának egyike, amelyek forgatókönyvét is maga jegyezte.

Nemeskürty István A képpé varázsolt idő című könyvében úgy véli, hogy Az 5-ös számú őrházra hathatott James M. Cain nevezetes, az amerikai tömegfilmet (a film noirt) és az európai művészfilmet egyaránt inspiráló regénye, az 1934-ben publikált A postás mindig kétszer csenget. Ez nehezen bizonyítható (illetve, ha már hazai párhuzamokat keresünk: Farkas Zoltán munkája, A hegyek lánya [1943] sokkal inkább emlékeztet Cain regényére, mint Bán Frigyesé), mindazonáltal Az 5-ös számú őrház különlegességét az amerikai film noirt idéző elemei jelentik. Jóllehet melodrámáról – bűnfilmes elemeket sem nélkülöző melodrámáról – van szó, a film valamennyi percét megülő éjfekete hangulat és a kontrasztos képek a noirokra emlékeztetnek.

Az 1945 előtti magyar melodráma – bár sokszor érintkezett a bűntematikával – a bűn ábrázolásában rejlő lehetőségeket és konfliktuspotenciált nem használta ki maradéktalanul (Hamza D. Ákos: Bűnös vagyok, 1940; Rodriguez Endre: Életre ítéltek!, 1941; Radványi Géza: Európa nem válaszol, 1941; Bán Frigyes: Csalódás, 1943). A honi melodrámák alkotói számára nem volt reális lehetőség azoknak az eszközöknek az alkalmazása, amelyeket az amerikai noir használt: gyilkosságot például a negyvenes években sem gyakran láttattak a művek. A hazai direktoroknak a noirszerű hangulat érzékeltetéséhez olyan eszközöket kellett használniuk, amelyek kompatibilisek voltak a cenzúra elvárásaival. A féltékenység-tema­tika ilyen eszköz volt: egyes alkotók jobban, mások kevésbé hatékonyan aknázták ki a benne rejlő lehetőségeket. A féltékenység által „bűnügyivé” konvertálódó filmek etalonja Az 5-ös számú őrház, ez a komplett nyomozást bemutató és kihallgatások sorát tartalmazó, ámde valódi (kriminológiai értelemben vett) bűntény híján való bűnügyi film.

Az 5-ös számú őrház egy meg nem történt gyilkosság krónikája, amelyben a vizsgálóbíró – munkakörének elnevezéséhez híven – valóban egyszerre nyomoz és működik bíróként. A cselekmény jó része a bűnügyi filmek konvencióit követi, a nyomozást és a kihallgatásokat mutatja, de utólag kiderül, hogy nem gyilkosság, hanem baleset történt, ráadásul az áldozat nem az, akinek vélték. A cselekmény a felszínen tehát bűnügyi narratívát követ, de Az 5-ös számú őrház közel áll a szerelmi melodrámához is, ugyanis a fordulatokat az érzelmi krízisek szülik, továbbá a konfliktus kiindulópontja a szerelemféltés. Még a korabeli magyar filmben is ritka a féltékenység önpusztító természetének ennyire explicit megmutatása. A Jávor Pál által alakított férj minden mozdulata robbanásveszélyes: nemcsak konspirál és vizslat, de fenyegetőzik, dühöng, tarol, tör-zúz.

A féltékenység-tematika azért is jött jól a hazai rendezők számára, mert a szerelmi melodrámákban szerepe lehetett némi ideológiakritika megfogalmazásában, mégpedig a nézők által kötelezően elvárt happy endek részleges boldogtalanná tétele révén. Az 5-ös számú őrház, továbbá Farkas Zoltán Kísértése (1942) vagy Radványi Géza Zárt tárgyalása (1940) ragyogó példa: ugyan mindhárom film a féltékenységi hisztériának kitett és kísértési próbának alávetett házasságok revitalizációjával végződik, a happy end katarzisa mégis sérül bennük. Az 5-ös számú őrház féltékeny férjfigurája klinikai eset, betegesen féltékeny, ezért annak ellenére nem képes a nézői rokonszenv elnyerésére, hogy a cselekmény kritikus pontján, szeretete bebizonyításaképpen, még a gyilkosság bűnét is magára veszi, amikor azzal feleségét gyanúsítják meg. Hiába rendeződik férj és feleség kapcsolata, előbbi ekkorra már oly mértékben erodálta érzelmeinek őszinteségét féltékenységi rohamaival, hogy nehéz hinni a boldog végkifejletnek. Pontosabban nehéz lenne hinni annak: jelképes, hogy a film csonkán maradt fenn, és éppen a boldog véget nyugtázó utolsó percek semmisültek meg.

Az 5-ös számú őrház egyszerre jellegzetes és atipikus darabja a korszak filmtermésének. Tipikus, mert óvatoskodó a bűn ábrázolásában, és a féltékenység érzelembűnét használja a feszültség fokozására; és atipikus, mert a korabeli művek zöménél mélyebbre ás a figurák lelkében, illetve némi vizuális eredetiséggel is bír. Sokat megmutat rendezője atmoszféra­teremtő képességéből és képalkotó talentumából; expresszív és nagy indulati töltetű jelenetei már a magyar filmtörténet egyik alapvető fontosságú munkáját, örök klasszikusát, a Talpalatnyi földet előlegezik.