Büdösvíz

A szatíra az egyik leginkább kortipikus film­fajta. Önmagában a megjelenése – hovatovább megerősödése – sokat elmond kora állapotairól, de beszédes lehet az is, ahogyan presztízse, megítélése megváltozik a társadalmi-politikai folyamatok függvényében. Nálunk a hatvanas évek második felétől markáns a jelenléte (Máriássy Félix: Fügefalevél, 1966; Fábri Zoltán: Utószezon, 1967), majd a hetvenes években virágkorát éli, pontosabban élné, ha nem tiltanák be rendre a darabjait. A szatíra a rendszer – illetve a teljes szocialista blokk működése – 1968 utáni befagyását alaposan megsínyli: a hatalom egyre nehezebben tolerálja, ha fricskázzák. A változás jellegét, minőségét mutatja, ha egymás mellé helyezzük az 1969-ben betiltott A tanút, Bacsó Péter filmjét, és az 1967-ben mozikba engedett Büdösvizet. A tanú voltaképp és közvetve legitimálta a kádárizmust azzal, hogy iróniája célkeresztjében a meghaladott és lezárt múlt, az ötvenes évek állt, mégis fennakadt a cenzúra szűrőjén, a Büdösvíz szarkasztikus látlelete viszont a fennálló rendszerről, azaz a kádári rezsimről szólt, a film mégis eljuthatott a nézőkhöz.

Mai szemmel megnézve Bán Frigyes utolsó munkáját, a sikerekben gazdag életmű zárótételét, az első reakció a meghökkenésé: alig-alig érthető, hogy miként kerülhette el a betiltást. A Pálfalvi Nándor regénye alapján készült, szinkron idejű film Lombos falucskájában játszódik, ahol véletlenül hőforrásra bukkannak. Míg a helyiek azon vitatkoznak, hogy a téesz használja-e a termálvizet fűtésre vagy a falu egy fürdőszanatórium felhúzására, Szombathy Félix (Nagy Attila), a snájdig szélhámos a maga javára fordítja a helyzetet. Befolyásos hivatalosságnak kiadva magát mindenkit levesz a lábáról a faluban – a fehérnépet szó szerinti értelemben is –, kijátssza továbbá egymással szemben a téesz és a falu vezetését, és megszervezi a hőforrás kiaknázását úgy, hogy a fővárosi hatóságokat is – akik között jelentős patrónusokra tesz szert – megvezeti. Mindezzel prosperáló, nagy jövőjű falut teremt.

Milyen világ az, s mennyire jól szervezett, ahol komplex állami hivatalt képes egy szélhámos hazudni; egy hivatalt, amely milliókkal gazdálkodik, országgyűlési képviselők patronálják, sőt miniszteri támogatást élvez? Milyen világ az, ahol egy efféle – valójában nem is létező, csupán a képzeletben gründolt – hivatal sokszorosan hatékonyabb, mint a legálisan működő többi? Milyen ország az, ahol legkevésbé az imposztoroknak kell tartaniuk a törvénytől, legalábbis a lebukásuk esélye – fejtegeti Szombathy – a legcsekélyebb valamennyi bűnözőé közül. Korrupció, ügyeskedés, mutyizás, nepotizmus, álláshalmozás – végeláthatatlan a szocialista urambátyámvilág bűnlajstroma, de Bán Frigyes nem is igazán a pozíciókban lévők megvesztegethetőségének, tunyaságának, ostobaságának ostorozásával, mint inkább azzal tart görbe tükröt a rendszernek, hogy a szélhámost sikeresnek mutatja, sőt egyedül őt mutatja sikeresnek. Botcsinálta titkárával az oldalán többet elér – ráadásul végeredményben mindenkinek jót tesz –, mint a hivatalnokok, és jellemzően a lebukása sem a hatóságok hatékonyságának, hanem egyik szeretője bosszújának következménye.

A Büdösvíz evidensen az ötvenes évek termelési filmjeinek paródiája. Szombathy – csakúgy, mint a termelési filmekben szokás – a szocialista öntudatra hivatkozik, amikor a falu lakóit ingyenmunkára hívja, sokatmondó továbbá, hogy a szocializmus kopott lózungjai és falvédőszlogenjei a kizárólag nyerészkedés – és élvhajhászat – vágyától vezérelt szélhámosfigura ideológiai útravalójaként szolgálnak. „A párt már 1945-ben megmondta: miénk az ország, magunknak építjük…” – kiált fel hősünk, amikor megszületik fejében a nagy büdösvíz-svindli ötlete és Lombos kifosztásának gondolata, míg máskor a tervezett umbuldát egyenesen a szocializmus megvalósítása felé vezető út állomásaként értelmezi: „Mi tulajdonképpen a szocializmust építjük. Ketten, a büdösvízzel. Illegálisan” – súgja oda egy alkalommal a titkárának. Aligha képzelhető el ennél rendszerkritikusabb, szarkasztikusabb megjegyzés, még a hatvanas évek oldottabb, megengedőbb légkörében sem.

A Büdösvíz nemcsak a termelési filmek reflexió­jaként, hanem a hatvanas évek úgynevezett „kérdező” vagy „cselekvő filmje” (Makk Károly: Megszállottak, 1962) ironikus kommentárjaként is nézhető. Szombathy Félix a korabeli művészfilmek jellegzetes figurájának, a társadalom megváltoztathatóságába vetett hittől hajtott „cselekvő hősnek” az elfajzott rokona: pusztán az a tény a „cselekvő film” és a reformista optimizmus kritikáját hordozza, hogy a tunya és tohonya rendszerszolgákkal szemben valóban tenni akaró és tenni képes alak, az egyéni iniciatíva és kezdeményezőképesség birtokosa egy szélhámos. Ugyancsak a „cselekvő film” felé tett gúnyos fintor, hogy Szombathy nem értelmiségi köldöknézést folytat, hanem valóban hatékony: működése áldásosabb egyes „cselekvő filmek” hőseinek ténykedésénél.

Ha a Büdösvíz csupán afféle pamflet volna a szocialista valóság válságtüneteiről, azaz egyszerű szatíra lenne a kádári posványról, mára talán a (film)történészeken és szociológusokon kívül senkit nem érdekelne. De a film az aktuálpolitikai utalásai megértése nélkül is működik. Bán Frigyes remek ritmusban, a poénokat is jól szortírozva építi fel művét, Nagy Attila parádézik a főszerepben, emellett – hiszen végig éles a kérdés: mikor bukik le, lebukik-e egyáltalán a hős? – némi suspense is beépül a történetbe. Ráadásul a témának a mindenkori mához szóló üzenete van: olyan kérdéseket vet fel, amelyek Mutyiországban örökké aktuálisak.