Egy pikoló világos

A sematizmus ínséges évei után az ötvenes évek derekán új tendenciák mutatkoznak a magyar filmben, két meghatározó irányzat is születik, a drámai-expresszionista (kivált Fábri Zoltán munkái) és a lírai-neorealista stílus (Ranódy László – Nádasy László: A tettes ismeretlen, 1958; Keleti Márton: Két vallomás, 1957; Herskó János: Vasvirág, 1958). Míg előbbinek kevesebb, a francia lírai realizmus és az olasz neorealizmus összeházasításából született utóbbinak számos előzménye van nálunk. Mindenekelőtt Hamza D. Ákos társadalmi és morális kérdéseket boncolgató, a stúdiódíszletek mellett eredeti helyszíneket is felhasználó munkái (Bűnös vagyok, 1942; Külvárosi őrszoba, 1943), Szőts István neorealizmust előlegező Emberek a havasonja (1943), vagy az „érett” olasz neorealista filmekkel rokon Valahol Európában (1947), Radványi Géza műve. Az ötvenes évek lírai-neorealista stílusának kulcsfigurája, Máriássy Félix Hamza és Radványi mellett is dolgozott (a Külvárosi őrszoba rendezőasszisztense, a Valahol Európában egyik forgatókönyv­írója és vágója volt), a legjobbaktól tanult hát.

Igaz, rendezői karrierje hajnalán pályatársaihoz hasonlóan ő is sematikus filmek készítésére kényszerül (Szabóné, 1949; Kis Katalin házassága, 1950; Teljes gőzzel, 1951), de az enyhülés időszakában az elsők között igyekszik felfrissíteni a magyar filmet. A francia lírai realizmus ihlette az éjszakai jeleneteket és a kontrasztos vizuális stílust, míg az olasz neorealizmus hatását számos dramaturgiai és formanyelvi megoldás jelzi Máriássy munkáiban: a riportjelleg és a dokumentumérték; a hétköznapiság a karakterek jellemzésekor; az amatőr színészek szerepeltetése; a valódi, „natúr” helyszínek kedvelése; az epizodikusabb, szellősebb cselekményszerkezetek alkalmazása; továbbá a triviálisabbnak – esetleg véletlenszerűbbnek – tetsző események megmutatása.

Az Egy pikoló világos e törekvések példás gyűjteménye. A melodramatikus – ezért a negyvenes évek hasonló magyar filmjeihez is kapcsolódó – történet nem különösebben eredeti, középpontjában egy VI. kerületi bérház két fiataljának a szerelme áll. A cselekmény elején Marci (Bitskey Tibor) bevonul katonának, és elhagyja Budapestet. Juli (Ruttkai Éva) gyárban dolgozik, esténként a Fekete Rigó mulatóba jár a barátnőjével kiereszteni a gőzt, szórakozik, táncol, éli a fiatalok önfeledt életét. Amikor egy év után Marci hazatér, fennakad a lány életmódján. Juli ugyannyira szereti Marcit, mint amaz őt, mégis úgy fest, a fiú féltékenysége véget vet kapcsolatuknak.

Az Egy pikoló világos egyes elemeiben még kapcsolódik a sematizmushoz, kivált a főhősei révén. Marci merevsége rokon a termelési filmek alakjainak dogmatizmusával, a figura ezért nem is kellően árnyalt, szemben az életszerűbb Julival, mindazonáltal a lány pályája is megidézi a sematikus filmek hőseinek útját: felnövéstörténete azok nevelődéstörténeteire emlékeztet. A film igazi nóvumát tehát nem a karakterrajz – pontosabban nem a főhősök karakterizálása – jelenti. Sokkal inkább a mellékfigurák megjelenítése, valamint a dramaturgiája és a miliőrajza, illetve a kivitelezése. Az Egy pikoló világos a sematikus filmek merőben funkcionális jelenetszervezése helyett a lazán központozott, epizodikusabb cselekménystruktúrát preferálja. Számos jelenet, mint a Rigóbeli pillanatok zöme vagy a Római parton játszódó epizód, nem a történetet építi, inkább annak atmoszférikusabbá hangolását célozza, és a fő szerepe élettelibbé tenni a filmet. Ezzel van összefüggésben a miliőrajz újszerűsége. Elsősorban Máriássynak köszönhető, hogy az ötvenes évek derekán a magyar film kiszabadul az előző fél évtized sematikus tereiből, a monolit üzemekből és egydimenziós téeszcsékből, s felfedezi az ország lakóinak valódi élettereit, legalábbis Budapesten. Az Egy pikoló világosban rögtön a másfél perces nyitósnitt – a magyar filmtörténet egyik legszebb autofahrtja – ezt az „igénybejelentést” tükrözi: a Sztálin (Andrássy) útról indulva egy kört teszünk a Hősök terén, hogy aztán beforduljunk a Terézváros egyik szűk, macskaköves utcájába. A magyar film tere Máriássynál karaktert nyer ennek a snittnek, továbbá a számos további, eredeti külsőkben – az Élmunkás-hídon (Ferdinánd-hídon), a Városligetben, a Nyugati pályaudvaron, a Római parton – játszódó jelenetnek köszönhetően. Az Egy pikoló világostól lesz a magyar film egyre fontosabb szereplője a főváros.

A jelenetek autentikusságát nem csak a külsők, de a belsők is erősítik, legyen szó a bérházak lakásairól és lépcsőházairól, avagy a Fekete Rigó szórakozóhelyről (mely utóbbi statisztái egyébiránt mind magukat játsszák: az itteni jelenetekhez Máriássy különböző budapesti szórakozóhelyekről gyűjtötte össze a jampeceket). A jelenetek hitelesítését célozza a korabeli szokások, életformák dokumentálása, továbbá a filmi realizmus megteremtését szolgálja a míves, de nem öncélúan artisztikus, hosszabb snit­tek használata, amelyekhez – legalábbis a külsőkben – a neorealisták technikáját alkalmazták: nem vettek hangot, hogy a kamerát szabadabban mozgathassák.

Máriássy Félix munkája szerepet játszott abban, hogy a magyar filmek nyelve innovatívabbá vált, a szereplőik életszerűbbé lettek, és a történetek közege is átalakult. Újításai – nem utolsósorban épp miliőfestésének hitelessége – nyomán az Egy pikoló világos hatalmas sikert aratott: három és fél millióan látták Magyarországon.