Falak

A rendező Gervai Andrásnak adott interjúja szerint a hatvanas évek „cselekvő filmjeit” az évtized végi konzervatív politikai fordulat felé közeledve felváltották a „kérdező filmek”, mint a Falak vagy Magyar Dezső betiltott Agitátorokja (1969/1986), amelyekben megjelenik a „falakba ütközés” motívuma, azaz a cselekedni vágyó hősök szembesülnek azzal, hogy az eszme, amelyben hisznek, a gyakorlatban nem megvalósítható, illetve súlyos árat kell fizetniük azért, ha mégis meg akarják valósítani.

Herskó János Párbeszédje (1963) mellett a hatvanas évek „romantikus modernizmusának” emblematikus darabja Jancsó Miklós Oldás és kötése (1963), amelyben a cselekvésvágytól fűtött orvos, Járom Ambrus „karmester” akar lenni, nem pedig „kisiparos”, azaz hisz abban, hogy a fiatal nemzedék merész reformjai az apák és nagyapák világánál egy jobbat teremthetnek. A Falak gyakorlatilag Jancsó művével száll vitába. Hőse a szintén Latinovits Zoltán által játszott forrófejű mérnök, Ambrus László, aki már karmesternek nevezheti magát, ám derékba törik a karrierje, miután felfüggesztik, majd fegyelmi eljárást indítanak ellene, amiért vállalata vezérigazgatóját kritizálta. Közben idősebb barátja és felettese, Benkő Béla (Gábor Miklós) Párizsban vitatkozik disszidált gyerekkori ismerősével, Lendvai Péterrel Ambrus esetéről, és ezzel összefüggésben a magyarországi, a nyugati és a kínai gazdasági, politikai és társadalmi folyamatokról. Meddig lehet, illetve kell elmennie az értelmiséginek, ha problémákat észlel a rendszerben? Ez a Falak fő kérdése.

Kovács András műve az évtized végén készült dokumentarista stílusú játékfilmekhez köthető (Zolnay Pál: …hogy szaladnak a fák!, 1967; Bacsó Péter: Fejlövés, 1968). A rendező több civil szereplőt is alkalmazott, közülük a leghíresebb az egyik nagy vitajelenetben feltűnő Liska Tibor reformista közgazdász, aki saját, az új gazdasági mechanizmushoz kapcsolódó nézeteit fejti ki (Liska később szerepelt Bacsó Péter 1971-es Kitörésében is). Benkő párizsi epizódjai javarészt eredeti helyszíneken forogtak, és emlékezetes a zaklatott hangulatú budapesti passzázsjelenet, amelyben az autójával száguldozó Ambrus dühét nemcsak szavakba önti, hanem padlógázzal is nyomatékosítja. A cselekmény során zajló vitákat Illés György operatőr jellemzően cinéma direct-stílusban rögzítette (az alkotó mint egy híradós tudósító figyeli meg kamerájával a beszélgetéseket), amelyben a rendező teret engedett a színészi improvizációnak is. A dokumentarista jeleneteket Kovács András sokszor szerzői kommentárjaival ellenpontozza, például hirtelen lehalkítja az emberi beszédet, ezzel kifejezve azt, amire a meghurcolt Ambrus is utal egyik cinikus monológjában, hogy ezek a viták valójában értelmetlenek, mert a hétköznapokban, a munka világában a „nyughatatlan értelmiségi” nagyon is nyugodt és konformista.

Másfelől a Falak átvezeti a magyar filmművészetet a „romantikus modernizmusból” a „politikai modernizmusba”. Kovács András Bálint az esszéfilm műfaját a hatvanas évek politikai mozgalmaihoz csatlakozó alkotókhoz köti (Bernardo Bertolucci: Forradalom előtt [Prima della rivoluzione, 1964]; Jean-Luc Godard: A kínai lány [La chinoise, 1967]), akiknek filmjeiben megvalósul Alexandre Astruc kameratöltőtoll-elmélete. Azaz a film­szerzők politikai nézeteiket bontják ki, a cselekményt, a párbeszédeket és a karaktereket ennek rendelik alá. Gelencsér Gábor megállapította, hogy a magyar rendezők közül Magyar Dezsőre és Kovács Andrásra hatottak leginkább az esszéfilmek. A Falak szereplői­nek magánéletéről és háttörténetéről csak annyit tudunk meg, amennyi a fő téma, az ésszerű kompromisszum és a jogos, szükséges lázadás konfliktusa szempontjából feltétlenül szükséges. Így bár Kovács hús-vér embereket ábrázol, mindegyikőjük elsősorban valamilyen ideológiai álláspontot képvisel. Ferenczi vezérigazgató a kádári puha diktatúra tipikus alakja, aki paternalista elnyomóként csak azt a véleményt és reformot fogadja el, amely az ő hatalmát, szakmai presztízsét nem sérti. A „fényes szelek” nemzedékéhez tartozó Benkő a rendező és nemzedékének szócsöve: már eltávolodott a fiatalos lázadó eszméktől, hajlik az ésszerű kompromisszumokra, ugyanakkor nem vak az igazságtalanságokra, ezért ha nem is ért teljesen egyet Ambrussal, kiáll mellette. A címben előrevetített emblematikus jelenetben Benkő eljátszik egy pantomimjátékot Lendvaival, ezzel ironikusan utalva a hozzá hasonló bátortalanabb, megalkuvásra hajló értelmiségiekre, akik nem mérik fel jól, milyen távol vannak tőlük „a falak a sötétben”. Ambrus pedig ugyanaz a makacs, tettvággyal teli fiatal értelmiségi, aki az Oldás és a kötés Ambrusa is volt, ám egy lényeges különbség van a két karakter között. Utóbbi ugyan vidéki édesapja hűvössége, távolságtartása miatt magánéleti síkon meghasonlik, ám számára, miután visszatér Budapestre, szakmai téren még nyílhat remény az értelmes életre (ha kicsit megzabolázza magát, sikeres főorvossá válhat). Előbbi viszont – mint azt a filmben is állítja – „lenullázódott”, és Jancsó hősével ellentétben nem mutatkozik hajlandónak semmilyen kompromisszummal járó változásra, még karrierje megmentése érdekében sem. Míg a falak-motívum Benkőhöz, egy idősebb mérnök által Ambrusnak mesélt vicc a Latinovits-hőshöz köthető, sőt az egész, 1968–1969 fordulóján bekövetkező konzervatív, brezsnyevi fordulat utáni társadalmi-politikai állapotokat is előrevetíti. A vicc szerint a svábbogárnak a fülei nyilvánvalóan a lábai­ban lehetnek, mert ha kitépik azokat, és azt mondják a bogárnak, hogy menjen arrébb, az meg sem mozdul. A „prágai tavasz” leverése, majd a gazdasági reformok megtorpanása után a cselekvésképtelen reformista értelmiségi hasonlóan lehetetlen helyzetbe került az áporodott levegőjű hetvenes években: „végtagok híján” még a sötétben nem látható falakat sem volt képes kitapogatni.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala