súgó szűrés
keresés

Fejlövés

Rendező
Bacsó Péter
Bemutató
1968.10.03.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 36 perc
A szócikk szerzője
Benke Attila

Bacsó Péter (1928–2009) szatírái mellett készített kifejezetten komor és drámai filmeket részben az ötvenes évekről (Nyár a hegyen, 1967; Tegnapelőtt, 1982), részben a jelen társadalmi problémáiról (Kitörés, 1971; Jelenidő, 1972; Riasztólövés, 1977). Ilyen a szikár, minimalista Fejlövés, amely megelőlegezte a hetvenes években kibontakozó dokumentarista játékfilmek és nemzedéki közérzetfilmek irányzatait. Három fiatal, az autótolvaj Béla meg az állásukat frissen elvesztett Klári és Laci összefognak, hogy megszökjenek otthonról egy lopott személygépkocsival, majd elhatározzák, hogy öngyilkosok lesznek. Ám amikor eljön az öngyilkosság pillanata, Klári kihátrál, összefog Bélával, és végignézik, ahogy társuk szájba lövi magát. Ketten eldöntik, hogy disszidálnak, ám mint kiderül, nem illenek össze, így elveszítik motivációjukat.

Fejlövés több szempontból is dokumentarista-minimalista stílusú film. Valós történetet dolgoz fel, egy ötsoros rendőrségi hír ihlette. Miután ezt Bacsó elolvasta, bírósági dokumentumokat vizsgált át, felkereste az eredeti helyszíneket és a főszereplőket: a fiatalember, akiről az „anarchista” Bélát mintázta, Sátoraljaújhelyen töltötte börtönbüntetését, Klári „eredetije” pedig Kecskeméten dolgozott ápolónőként. A rendező hűen követte a valós eseményeket, és igyekezett a stábbal eredeti helyszíneken forgatni, például az öngyilkossági jelenetet a Visegrádhoz közeli erdőben vették fel.

A rendező a főszerepekre nem képzett, „civil” színészeket kért fel, bár közülük kettő már a korszakban elkezdett karriert csinálni a popszakmában, később pedig a magyar könnyűzene sztárjaivá váltak: Bélát Horváth Károly, azaz „Charlie” formálta meg, Klárit pedig Kovács Kati játszotta el. Bacsó Péter minimálisra csökkentette a dialógusokat, a szereplők puszta jelenléte a fontos, drámájuk abból a karakterből következik, amelyet a leendő popsztárok eleve képviselnek. A rendezőnek azért volt szüksége két feltörekvő könnyűzenei előadóra, mert ők maguk is azt a fiatalos lázadást és dacot reprezentálták, amely a film koncepciójának alapját képezte.

Zsombolyai János operatőr (aki később rendezőként maga is készített road movie-szerű nemzedéki közérzetfilmet: A kenguru, 1976) sokszor kézi kamerával dolgozott: a nyitójelenetben direct cinema-stílusban rögzítette az utcaképeket, az országúti autós akciójelenetekben is kézben tartotta a felvevőgépet. A dokumentarista road movie-jellegből pedig következik az is, hogy akár a hetvenes évek közérzetfilmjeiben (Gábor Pál: Utazás Jakabbal, 1972; Jeles András: A kis Valentinó, 1979), epizodikus a történetmesélés, és dominálnak a drámaiatlan passzázsjelenetek, amelyek magát a cselekményt és a fiatalok sorsát nem lendítik előrébb, azonban elmélyítik a főhősök krízisét, kiüresedettség-érzését és motiválatlanságát.

Fejlövés tudatosan szembehelyezkedik a hatvanas évek fősodorját képező „cselekvő filmekkel”. Különös módon itt Laci az egyetlen igazi, elvhű cselekvő, hiszen ő végre is hajtja az öngyilkosságot. Béla, de még inkább Klári már a „szürke hetvenes évek” illúzióvesztett fiatalságához tartoznak, akiknek a halál romantikus pátosza sem adatik meg, hanem továbbra is szívhatják magukba a kádári „magyar ugar” áporodott levegőjét. „Miért nem lőtted akkor szét a fejed?” – kérdezi Béla szexuáliserőszak-kísérlete után az elundorodott Kláritól, aki bizonytalanul csak ezt válaszolja: „Én nem tudok már, csak élni.” Ez a mondat jellemzi a hetvenes évek helyüket nem találó, reflektálatlanul élő, jellemzően munkás antihőseit is (például: Kézdi-Kovács Zsolt: Ha megjön József, 1975; Tarr Béla: Családi tűzfészek, 1979). Béla és Klári radikálisan más fiatalok, mint akár a hatvanas évek cselekvő filmjeinek hősei (Szabó István: Álmodozások kora, 1965; Sára Sándor: Feldobott kő, 1969), akár az évtizedforduló környékén hasonlóan dokumentarista eszközökkel készített, jóval pozitívabb hangvételű alkotások főszereplői (Banovich Tamás: Ezek a fiatalok, 1967; Herskó János: Szevasz, Vera!, 1967; Mészáros Márta: Szép leányok, ne sírjatok!, 1970). Ők hiába lázadnak szüleik ellen, hiába hagyják ott életmódjukat ellenző apáikat és anyáikat (Klárit „lekurvázza” édesanyja, Lacit pedig feljelentéssel fenyegeti édesapja), nem képesek kitörni a kádári szürke posványból: az öngyilkossághoz túl gyávák, a disszidáláshoz motiválatlanok. Bacsó Péter nem fogalmazza meg a „miért”-eket, csupán bemutatja, hogy „ezek a fiatalok” nem találják a helyüket az országban, ezért is vannak állandóan úton, emiatt változik a film road movie-vá. Ám mint arra Hirsch Tibor is rámutat, egyrészt nincs elég tér ahhoz ebben a kis országban, hogy a hősök valóban kitörjenek addigi életükből, vagy megigazuljanak, azaz megértsék, miért lehetetlen számukra a szabadság elérése, akár az egy évvel később bemutatott Szelíd motorosok (Easy Rider, Dennis Hopper, 1969) címszereplői („Elcsesztük” – nyugtázza Peter Fonda karaktere, aki történetük végén rájön, hogy a szabad Amerika, amelyet kerestek, nem létezik). Másrészt az egyik epizódban száguldozó, valóban szabad és boldog francia fiatalokkal kontrasztban látszik, hogy a magyar ifjúság szabadsága csak pillanatnyi (a franciákkal folytatott versenyre korlátozódik) és illuzórikus, a menekülés pedig lehetetlen (szimbolikus, amikor az egyik külföldi lány megpróbálja áthúzni Klárit a saját autójukba, de nem sikerül). Bő tíz évvel később Pierre, a Megáll az idő (Gothár Péter, 1982) Bélához hasonló lázadója éppen azért tud sikeresen eltűnni, mert a Fejlövés antihőseivel szemben ő valójában nem része a magyar társadalomnak, hanem ugyanolyan „anakronizmus”, romantikus illúzió, mint a hatvanas évek végén a hazai utakon nyugati kocsival száguldozó franciák.

Irodalom

Hirsch Tibor, Apák a fiúkról. Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész, Filmvilág, 11. sz., 2018, 18–22.

Muhi Klára, Rendszerek és bűnbakok. Beszélgetés Bacsó Péterrel, Filmvilág, 6. sz., 2008, 32–36.