Gyerekbetegségek
- Rendező
- Kardos Ferenc, Rózsa János
- Bemutató
- 1965.12.23.
- Filmcím
- Gyerekbetegségek
- Filmtípus
- játékfilm
- Filmhossz
- 1 óra 19 perc
- A szócikk szerzője
- Benke Attila
Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján forradalom zajlott a filmművészetben, amelynek centruma Párizs volt. François Truffaut Négyszáz csapása (Les Quatre Cents Coups, 1959), Jean-Luc Godard Kifulladásigja (À bout de souffle, 1960) vagy Louis Malle Zazie a metrón (Zazie dans le métro, 1960) című filmje kiáltványok voltak a „papa mozija”, vagyis a műtermi filmezés, a színpadias irodalmi adaptációk, a konvencionális melodrámák ellen. Truffaut, Godard, Malle és a Cahiers du Cinéma köré csoportosuló filmkritikus-rendezők többek közt a „nagypapa mozijából”, vagyis az érett némafilmkorszak francia avantgárdjából (részint Jean Vigo műveiből) táplálkoztak; a szabadságot és az élet élvezetét hirdették nemcsak szertelen, ironikus és hétköznapi történeteikkel, de a felszabadult filmformával, a kézikamera, az eredeti helyszínek és az amatőr vagy pályakezdő színészek alkalmazásával. A nouvelle vague-nak, az újhullámnak számos más országban, így a közép-kelet-európai térségben is akadtak követői; Magyarországon mindenekelőtt a Színház- és Filmművészeti Főiskola Máriássy Félix által vezetett filmrendező osztályának néhány tagja.
A Máriássy-osztály rendezői korábban diplomázott alkotókkal (Gaál István, Sára Sándor) fogtak össze, és a hatvanas évek elején elindították a magyar újhullámot. A nouvelle vague-ra Szabó István (Álmodozások kora, 1965), Kardos Ferenc és Rózsa János (Gyerekbetegségek) voltak a legfogékonyabbak. Az Álmodozások kora és a Gyerekbetegségek játékos hangvételük, gyerekhőseik, illetve gyermekien naiv világlátású karaktereik és a dinamikus filmforma miatt élesen különböznek a magyar újhullám egyik nyitódarabjától, Gaál István első nagyjátékfilmjétől, a Sodrásban-tól (1964), amelyben váratlan tragédia indítja el a főhősöket a felnőtté válás útján.
Kardos Ferenc és Rózsa János nem is tagadták, hogy a francia újhullám bűvöletében készítették el a Gyerekbetegségeket. Kardosra bevallottan a Négyszáz csapás gyakorolt nagy hatást, míg Rózsa egy interjúban arról beszélt, hogy a történet egyik főszereplője, Zizi a Zazie a metrón címszereplőjének magyar megfelelője. Mindkét alkotó járt Párizsban, és lenyűgözte őket a nouvelle vague frissessége és szabadságkultusza. Jóllehet, a magyar filmesek lépéshátrányból indultak francia kollégáikhoz képest. Egyfelől Magyarországon a húszas években elmaradt a filmes avantgárd, nem volt „nagypapa mozija”, amelyet Kardos és Rózsa feleleveníthettek volna. Az alkotók inkább az osztályfőnökük, Máriássy Félix által képviselt, az ötvenes évek végére már bőven kifulladt neorealista irányzat ellen lázadtak a francia újhullám formai vívmányainak felhasználásával. Másfelől a kádári konszolidáció kezdetén bár érezhetően szabadabb volt a légkör, mint az ötvenes években, a Gyerekbetegségek rendezői igen hamar beleütköztek a puha diktatúra láthatatlan falaiba. A korabeli filmfőigazgatónak nem tetszett az újhullámos játékosság, de kiváltképp az a jelenet, amelyben egy rab átugrik a börtön falán. Ahogy később Kósa Ferenc Tízezer napját (1965/1967), úgy Kardos Ferenc és Rózsa János művét is a fesztiválmeghívások, majd cannes-i sikere mentették meg, miután a magyar filmek külföldi terjesztője, a Hungarofilm kiállt a Gyerekbetegségek mellett.
Pedig Kardos és Rózsa filmje látszólag ártalmatlan ifjúsági történet csínytevő kiskamaszokról (a főszereplő egy kisfiú és a már említett kislány, Zizi), akik az általános iskola első osztályának végéhez közelednek, tombol bennük a gyermeki energia, ezért tanulni nem, csak játszani és rosszalkodni akarnak. A Gyerekbetegségeknek így nincs klasszikus értelemben vett története, és a cselekmény egymáshoz lazán kapcsolódó, merészebbnél-merészebb csínytevéseket bemutató epizódok füzére. Kardos Ferenc és Rózsa János ezért gyakran használják a Zazie a metrón burleszkes megoldásait: a film stílusa a korai, szertelen némafilmeket idézi; sőt még rajzfilmes részlet is szerepel benne (Nepp József közreműködése). Sok a felgyorsított, emiatt még inkább komikus üldözési jelenet, és az alkotók kísérleteztek az akkori Magyarországon újdonságnak számító színes filmmel; például abban a jelenetben, amelyben a gyerekek és a szobafestők különböző színű festékekkel fröcskölik össze egymást. A nagy üldözések során pedig feltárul a hatvanas évek közepének Budapestje jól felismerhető helyszíneivel (például az Erzsébet híddal és környékével).
Játékossága ellenére azonban már a Gyerekbetegségekben is megjelenik Kardos Ferenc és Rózsa János későbbi műveinek (Rózsa: Vasárnapi szülők, 1980; Kardos: Iskolakerülők, 1989) társadalomtudatossága. A francia újhullám filmjeiben is megfigyelhető generációs konfliktus ebben a történetben szintén fontos szerepet kap. Hangsúlyos például a főhős kisfiú édesapjának állandó elfoglaltsága: az apának nincs ideje törődni fiával, így a fiú tulajdonképpen ugyanúgy apa nélkül éli meg gyerekkorát, mint Szabó István Apa – Egy hit naplója (1966) című filmjének főhőse. A rossz év végi bizonyítványok mellett apa és fia elidegenedése miatt kap pesszimista lezárást a játékos történet. Apja helyett a fiú groteszk módon maszkulin nagybátyja próbál „férfit nevelni” a főhősből: mindenáron birkózni akarja őt tanítani. A nagybácsi a régi világ képviselője, aki olyan értékrendet közvetít a fiatalság felé, amellyel az új nemzedék már nem tud azonosulni. S ez tulajdonképpen a Máriássy-osztály és a magyar újhullám fiatal rendezőinek fő tézise, akik nemcsak a „papa mozijával”, de a közelmúlt politikai ideológiáival és rendszereivel (fasizmus, sztálinizmus) is szerettek volna szembenézni és leszámolni.
Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala
- Irodalom
-
Fejes Katalin: Elő kellene szedni azokat az energiákat, amelyek a magyar filmgyártásban lappanganak – Beszélgetés Rózsa Jánossal. www.filmkultura.hu
Kardos Ferenc: A szabadság illúziója. Négyszáz csapás.Filmvilág, 1985. 1. sz.
Székely Gabriella: Gyerekbetegségek gyógyíthatatlan szövődményei. Beszélgetés Kardos Ferenccel.Filmvilág, 1989. 8. sz.