Hófehér

Nepp József első egész estés rajzfilmje, a Hófehér a Pannónia Filmstúdió azon produkciói közé tartozik, amelyek eloldódtak a klasszikus rajzanimációk jellegzetességeitől, s nem csak – vagy nem elsősorban – a gyerekközönséget célozták. A szóban forgó művekhez (Kovásznai György: Habfürdő, 1980; Jankovics Marcell: Fehérlófia, 1981; Gémes József: Daliás idők, 1984) képest Nepp alkotása látszólag közel áll a hagyományos rajzfilmekhez – kivált a vizuális megformálásával –, ez azonban csak álca. A klasszikus rajzanimáció külsőségeinek alkalmazása, a figuramozgások folyamatossága és a részletgazdag közeg- és háttérábrázolás csak nyomatékosabbá teszi, hogy a megidézett animációs hagyományok lényegében a saját lerombolásukban segédkeznek: a Hófehér a legvitriolosabb meseparódiák egyike. A főbb alkotótársak közül Romhányi József dramaturgként érdemel említést, s olyan színművészeknek is fontos szerep jutott a filmben, mint a Hófehért megszólaltató Halász Judit, az aljas Arrogancia királynőként hallható Béres Ilona, vagy a Nepp-életmű egyik legmarkánsabb alakja, Tutegál szerepében remekelő Körmendi János.

Bár korábban már készültek meseparódiák a magyar animációban, de sem az Okos lány (Macskássy Gyula, 1955), sem a Variációk egy sárkányra (Dargay Attila, 1967) nem forgatja ki annyira merészen a mesevilágot, mint a Hófehér (és a Nepp társírói részvételével készült, Hernádi Tibor által rendezett 1989-es Sárkány és papucs sem). A Hófehért részben azok a Nepp-szériák előlegezik, amelyekben megjelent a fanyar társadalomrajz, illetve az egész estés filmekét idéző cselekményépítés (előbbit a Gusztáv-, utóbbit a Mézga-sorozatok példázzák). A Hófehér leginkább azonban rövidfilmekkel hozható rokonságba: különösen az Öt perc gyilkosság (1966) abszurditásig fokozott morbid humorát és az Oxidia (1965) negatív utópiáját gondolja tovább a rendező, miközben folyamatosan reflektál Walt Disney animációtörténeti jelentőségű klasszikusára, a Hófehérke és a hét törpére (Snow White and the Seven Dwarfs, 1937) is.

A Hófehér eltérései a Disney-filmtől azonban sokkal markánsabbak, mint a hasonlóságai. Sőt, igazi hasonlóságokról nem is lehet beszélni, hiszen az eredeti mű elemei a szó szoros értelmében kifordíttatnak. Hősnője nem kecses és ártalmatlan hercegkisasszony, hanem bájtalan behemót, homunkulusz, akit Tutegál, az udvari kuruzsló kotyvaszt össze. Hófehér a királynőt nem hiúságában, hanem hatalmi törekvéseiben sérti. A hét napjainak neveit viselő törpék pedig – akik nem kibányásszák a földből, hanem visszaöntik oda az aranyat – végül maguk kérik az uralkodónő segítségét, hogy megszabadítsa őket az életüket felforgató jövevénytől. A Disney-filmből „kölcsönzött” és sziporkázóan parodizált elemeket hosszasan lehetne még sorolni.

A Hófehér a groteszk alakok valóságos panoptikumát kínálja: a mesei hagyományt alapjaiban kérdőjelezi meg, hogy egyetlen szereplőjének sincs pozitív tulajdonsága, valamennyien vagy romlottak és elvetemültek, vagy ha nem szánt szándékkal ártanak is, akkor is bajt hoznak másokra, mint a címszereplő, aki több jelenetben fenyegeti a vadász testi épségét, s takarítást mímelve szétveri a törpék otthonát és megsemmisíti ingóságaikat. A rútság a szereplők vizuális megjelenítése mellett tetteiket és jellemüket (illetve jellemtelenségüket) is uralja, többen például állatias tulajdonságokat öltenek, különösen a zöldes bőrével s lila hajával varangyszerűnek ábrázolt Tutegál. A figurák külső-belső rútsága lehetetlenné teszi, hogy bármiféle szembeállítás kirajzolódjék jó és rossz között – csak rossz és még rosszabb között lehet választani Nepp szatírájában, amit az is alátámaszt, hogy a vár romlott világából sincs igazi menekvés: az erdőbeli törpék azoknak a férfikaraktereknek a hasonmásai (szinkronhangjaik is megegyeznek), akik a birodalom emblematikus alakjai (a kuruzslótól kezdve a kovácsmesteren át a szakácsig).

Nepp rajzfilmje olyan birodalom portréja, amelyben az ésszerűtlenség és az abszurditás ül tort. Nevenincs királyságában csúfot űznek a nyelvből (az uralkodó zagyvaságokat beszél); fekete tűzijátékkal búcsúznak a királytól, s „gyász-születésnappal egybekötött lakodalmi temetést” rendeznek, a cselédek első kézből értesülnek a – saját maguk által kitalált, ám épp ezért tényként kezelt – udvari intrikákról. Itt mindenki mindenkit kifigyel és lehallgat, s a hatalomért kötött szövetségek pillanatok alatt bomlanak fel és alakulnak újjá. A filmben nem véletlenül véltek felfedezni politikai parabolát: a címszereplő a Szovjetuniót, a törpék pedig a szatellit államokat jelképezhetik. A hósírban tartósított Frizsi és az ocsmányságokkal pukkadásig teletömött Oroszlánszagú Leó sorsa is ezt a megközelítést erősítheti a frizsiderszocializmus, illetve a gulyáskommunizmus akasztófahumorral felidézett képzeteivel. A Hófehér rendszerkritikus élét nehéz lenne tagadni: fityiszt mutat – akárcsak Arrogancia királynő jogarán a kézfej – a mindenkori hatalomnak.

A Hófehér mérsékelt sikert aratott a közönség körében, kritikailag pedig Kovásznai renegát Habfürdője mellett a Pannónia Filmstúdió legelutasítottabb egész estés animációjaként jegyzik a krónikák. Különösen ízlésborzoló mozzanatait, olykor gusztustalanságokba torkolló fekete humorát rótták fel, s alighanem ritmikai problémái – a cselekményvezetés és a szövegközpontúság kevéssé harmonikus viszonya – sem kedveztek fogadtatásának. Az utókor ítélete azonban, akárcsak a Habfürdő esetében, kegyesebbnek bizonyult: a Hófehér kultuszfilmmé vált, megtalálta a maga rajongótáborát.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala