Ítéletlenül

Almási Tamás játékfilmrendezőnek készült, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1979-ben végzett Fábri Zoltán osztályában, neve mégis a dokumentumfilmmel forrt össze. Gazdag életművében a több mint harminc nem fikciós film mellett mindeddig két önállóan jegyzett játékfilm szerepel, első rendezése, a Ballagás (1981) és a 2008-as Márió, a varázsló. Dokumentumfilmesként az első jelentős elismerést a szocialista gazdaság emblematikus nagyvállalatának, az ózdi gyárnak a leépüléséről és annak emberi sorsokra gyakorolt drámai hatásáról készített nyolc alkotásból álló sorozat hozta meg számára. A Szorításbant (1988), majd a következő hét részből kettőt (Miénk a gyár, 1993; Tehetetlenül, 1998) a hazai filmszemlén díjakkal ismerték el. Az ipari város pusztulását és a családok ellehetetlenülését dokumentáló Ózd-filmek (Schiffer Pál: A Videoton sztori I–III. [1992/1993] sorozata mellett) a rendszerváltozás hatásának legfontosabb mozgóképes feldolgozásai közé tartoznak.

A nyolcvanas évek közepétől a dokumentumfilmeknek a politikai-gazdasági változások megörökítése mellett különösen fontos szerepük volt a közelmúlt meghamisított vagy tabusított témáinak (Rákosi-rendszer kitelepítései, ’56-os forradalom eseményei, szovjet lágerekbe hurcolt polgári lakosság) feltárásában. A kommunizmus bűneinek leleplezéséhez jelentős mértékben járultak hozzá az ötvenes évek kényszermunkatáborairól a túlélők visszaemlékezései alapján készült alkotások. A Törvénysértés nélkül (Gulyás Gyula – Gulyás János, 1988) a hortobágyi kitelepítésekről ad részletes képet, a hírhedt munkatábor működését tárja fel a Recsk 1950–1953 – Egy titkos kényszermunkatábor története (Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza, 1988). Az Ítéletlenül a kistarcsai internálótáborban bírói ítélet nélkül, ártatlanul raboskodó nők sorsáról szól. Szabadulásuk után néhányan – derül ki az Almásival készült interjúkból – tartották a kapcsolatot, rendszeresen összejártak egy cukrászdába, a régi emlékeket elevenen tartották. Azért, hogy ne az így kialakult elbeszélő fordulatok érvényesüljenek a filmben, Almási az érzelmeket erősen megmozgató szituációt hozott létre: kérésére a volt foglyok az egykori kistarcsai börtönben találkoztak, itt elevenítik fel a börtönéveket.

A rendszerváltozás körüli időszak történelmi dokumentumfilmjeinek egyik különlegessége, hogy ekkor – az önigazolás vágyával és reményében – még kamera elé álltak a Rákosi-diktatúra kiszolgálói (ávósok, munkatáborok őrei), így lehetővé vált szembesíteni őket múltbeli tetteikkel. A Törvénysértés nélkül sajátos film a filmben módszerrel ütközteti az ellentétes oldalon állók, a volt őrök és rabok visszaemlékezéseit, a Recskben a rendezők kérik számon az őrökön tetteiket. Az Ítéletlenül egyediségét és drámai erejét az adja, hogy a szembesítés személyesen történik: a hajdani rabok és börtönőrük harminchét év után találkoznak ismét. Almási rendezése mindenekelőtt a múlt jelenbéli hatását vizsgálja, amely leginkább az eltérő emlékeknél érhető tetten, ezért a rendező megszervezi, hogy az internáltak találkozzanak fogvatartójukkal, a parasztlányból ávóssá lett Piroska „őrszemessel”.

A három részre tagolható film expozíciójában megérkeznek az idős hölgyek az egykori kistarcsai börtön épületébe, itt még vidáman társalognak, közösen emlékeznek. „Olyan, mint egy osztálytalálkozó”, mondja nevetve egyikük, a hangulat azonban hamar komor lesz, mikor a börtöncella felerősíti az emlékezést, előhív korábban elfojtott érzelmeket és addig ki nem mondott sérelmeket. A volt őr, Piroska külön érkezik, s mikor a priccseken beszélgető asszonyokhoz belép, a találkozás feszültségét fenntartva a film megszakítja a jelenetet. Következik a második egység, a rabságuk miatt kettétört és újrakezdett élettörténetek bemutatása saját elbeszélések alapján. A legkülönfélébb társadalmi helyzetűek érkeztek az ötvenes évek elején Kistarcsára: grófkisasszony, színésznő, író, kulák, meggyőződéses kommunista – sokszínű társaságot kényszerített a diktatúra egy cellába. Az egyéni élet­utak megismerése után a film visszavisz a börtön épületébe, az egykori rabok és a foglár, Piroska találkozásának pillanatához. A szituáció feszültségét filmes eszközök emelik ki, közelképek, zenei aláfestés jelzi a közelgő érzelmi vihar kitörését. Minden résztvevő tudott a találkozásról, előre kialakíthatták szerepüket, amelynek megfelelően értelmezik a múltat. A hajdani internáltak eltérő módon kezelik a helyzetet, néhányan a megaláztatásokat sorolják, vannak, akik engesztelhetetlenek, mások megengedőbbek. A film forgatásának idején már régóta nyugdíjas éveit élvező Piroska megszépíti ávós múltját, és finomítja az erőszakszervezetben játszott szerepét: önigazolásról, az emlékezet énvédő torzításáról van szó. A múltban elkövetett tetteiért nem vállalja a felelősséget: „A rendszer csinálta, nem én.” Az egyik internált kezet nyújt Piroskának, aki ezen felbuzdulva tovább csökkentené a köztük lévő távolságot. „Adj egy puszit!” – „Azt azért nem”, hangzik a válasz, megtartva a határvonalat a diktatúra áldozatai és kiszolgálói között. A megbocsátás nem a szerepek összemosását jelenti, hanem az együttélés lehetőségét közös múltunkkal, amelyhez a sérelmek elszenvedői és a parancsot végrehajtók párbeszédén keresztül vezethet az út. Ennek lehetőségét teremtette meg filmjében Almási, s ez a legtöbb, amit dokumentumfilmes tehetett a kommunizmus bűnöseinek elszámoltatása nélkül lezajló rendszerváltozás idején.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala